Viktor István igazán nem volt akárki – volt saját lakása, nyaralója, számlái a bankban.
Igor ezt már gyerekkora óta tudta.
És onnantól fogva teljesen biztos volt abban, hogy egyszer mindez az ő kezébe kerül majd.
Nem kívánt dolgozni, erőlködni – gondolta, az élet majd úgyis a lába elé hullik.
Már most a fejében a magáénak érezte.
Egy estén, mikor Igor megint morcosan bámulta a tévét, az öreg odalépett hozzá.
Nyugodt hangon beszélt, de a hangja remegett:
— Tudod, Igor… talán mégsem neked adom mindezt.
— Mi van? — ugrott fel Igor.
— Úgy látom, nem lennél képes rá.
A lakást, a vagyont – mindet elpazarolnád, eliszogatnád…
Nem akarom, hogy életem munkája kárba vesszen.
Igor elsápadt.
Megmerevedett, mint akit leütöttek.
— Megőrültél, öreg? — sziszegte. — Ez nekem jár!
Én vagyok itt miattad, én viselem el mindezt, miközben már régen eltűnhettem volna!
— Ne áltasd magad — vágott közbe Viktor István. — Nem miattam teszed ezt.
Magad miatt.
És én nem tartozom neked semmivel.
Igor felugrott, ráütött az asztalra.
Szemei dühösen csillogtak.
Rájött, hogy minden szétesik.
Az örökség kicsúszik a markából.
Amit egész életében várt – most veszélyben van.
És ezt nem hagyhatta annyiban.
Másnap eszébe jutott Peti – a csendes, mindig szorgalmas osztálytárs, aki most gyógyszerészként dolgozott.
Még szegény volt, de okos.
Igor korábban kinevette, de most jól jöhetett.
Megkereste a közösségi médián.
Találkozót beszéltek meg egy kávézóban a metró mellett.
Peti megjelent, pont olyan volt, mint régen – visszafogott, szemüveges, kissé félénk.
— Figyelj, Peti — kezdte Igor — kéne valami… gyógyszer a nagyapámnak.
Hogy… tudod… nyugodtabb legyen.
Öreg már, a memóriája gyenge, folyton felejt.
Nem hajlandó orvoshoz menni.
Fél.
Csak arra vágyom, hogy ne szenvedjen.
És ne zaklasson engem.
— Mire gondolsz? — kérdezte Peti ráncolva a homlokát. — Valami nyugtatóra?
— Valami hasonlóra.
Ami elringatja.
Hogy ne idegesítsen.
De ne legyen túl erős.
Recept sem kell hozzá.
Érted?
Peti elgondolkodott.
Valami nem stimmelt.
Igor feszült volt, hazudott, tekintete ide-oda járt.
— Ez elég kockázatos — mondta végül Peti. — Ilyet nem lehet csak úgy.
Biztos vagy benne, hogy…
— Áh, ugyan — legyintett Igor. — Te is mondtad: a dózis a lényeg.
Csak egy kicsit adok.
Nem lesz baj.
Peti habozott.
Majd lehunyta a szemét.
— Most nagyon kell a pénz — suttogta. — De ha baj lesz, én nem tudok semmiről.
— Persze.
Semmi gond nem lesz.
Senki nem fog rájönni.
Egy óra múlva Igor egy kis üvegcsével a zsebében hazafelé ballagott.
Egyetlen gondolat járt a fejében: az öregnek „el kell tűnnie” – és minden az övé lesz.
Az első cseppet már másnap este a teába tette.
Viktor István, mint mindig, az asztalnál ült, újságot olvasott, semmit nem sejtett.
Megitta.
Igor a hátát figyelte – hat-e?
Semmi.
Az öreg tovább lapozgatta az újságot, kommentálta a híreket.
Csak vacsoránál, mikor felállt, megállt egy pillanatra, mintha elfelejtette volna, hová tart.
Így kezdődött.
Reggelente a teájába, este a tejébe csepegtette.
Az öreg egyre összezavarodottabb lett.
Nem tudta, mit eszik, mit csinál.
Igor úgy érezte, győzött.
Nincs kontroll.
Nincs lelkiismeret.
Csak a csendes nagypapa, aki lassan eltűnt.
— Na, ennyi volt — suttogta Igor, miközben látta, hogy a nagyapja a szemüvegét keresi a szobában. — Minden a terv szerint halad.
Már sietett, hogy az iratokat intézze.
De az öreg már semmit nem értett.
Igor úgy döntött: el kell tüntetni.
Legalább ideiglenesen.
Vagy talán örökre – ahogy sikerül.
A lényeg, hogy senki se lássa.
Felhívott egy klinikát.
De elutasították.
— Csak bírósági határozattal lehet — mondták. — Ez kényszerelhelyezés, nagy felelősséggel jár.
Igor dühösen csapta le a telefont.
Ő nem pereskedni akart, hanem megoldást.
És talált is.
Egy ismerőstől hallott egy „különleges” otthonról.
Kicsi, félig hivatalos.
Készpénzes.
Nincsenek kérdések.
— Csak nehogy balhé legyen — mondta az adminisztrátor. — Itt nyugodtan tölthetik el az utolsó éveiket.
Igor bólintott.
Ez tökéletes volt.
Éjszaka vitte oda a nagyapját.
Az öreg alig értette, mi zajlik körülötte.
Igor nem magyarázott semmit.
Csak otthagyta.
Egy ápoló vezette a sötét folyosón.
Halvány fény.
Gyógyszerszag.
Gyenge sóhaj.
— Na, papa — motyogta Igor, miközben kiment. — Most már pihenhetsz.
Kint már a közjegyzőhöz vezető út volt a fejében.
Minden simán megy.
Két nappal később visszatért.
Hozta az iratokat.
Felment a lépcsőn, de megállt.
— Hol van?! — kiáltotta a nővérnek.
— Kit?
— Az öreget!
A nagyapámat!
Hol van?!
— Hogyhogy nincs itt? — kiáltott Igor, miközben a recepciós nő megijedt és hátrált. — Két napja hoztam ide a nagyapámat.
Ne mondjátok, hogy eltűnt!
A nő zavartan körbenézett, majd gyorsan hívta az ápolót.
— Viktor István? — kérdezte az férfi, miközben egy mappát lapozott. — Igen, volt látogatója…
Aztán… elvitték.
A férfi azt mondta, rokon volt, hozta a papírokat.
Nálunk nincs hatáskör visszatartani senkit.
— Mi van?!
Ki vitte el?
— Nem tudjuk pontosan.
De volt meghatalmazása.
Igor elnémult.
Zúgott a feje.
Meghatalmazás?
Hogy lehet?
Csak ő tudhatott erről…
Csak ő…
Vagy mégsem?
Aznap este otthon őrjöngött.
Átkutatta a fiókokat, laptopot, nagyapa régi iratait.
Semmit sem talált.
A végrendelet aláíratlan.
A lakás még mindig a nagyapa nevén.
És ő eltűnt.
Sehol.
Másnap írt Petinek, idegesen.
„Nem tudom, hová tűnt.
Eltűnt.
Ha visszaüt, téged is visznek.”
Peti csak ennyit válaszolt:
„Nekem ehhez semmi közöm.”
Napok teltek.
Semmi hír.
Igor azon gondolkodott, hogy a rendőrséghez fordul, de mit mondana?
„Eltűnt a nagyapám, akit titokban bezártam egy illegális otthonba, miközben gyógyszerrel tompítottam.”
Aztán jött a levél.
Kézzel írt, Viktor István aláírásával.
„Igor, ha ezt olvasod, már tudod, hogy nem vagy olyan okos, mint hitted.
Az utolsó pillanatban minden világossá vált.
Megváltoztál.
Már nem vagy az az unoka, akit felneveltem.
Nem akarok haraggal távozni, de nem hagyhatom rád, amit nem becsülsz.
A végrendeletem más kézben van.
Nem keresd.
Én már ott vagyok, ahol végre nyugalmat találok.
Neked pedig azt kívánom: tanulj meg előbb emberré válni.”
Igor remegett.
A levél alján egy postai bélyegző: Pécs.
A város, ahová a nagyapa fiatalkorában menekült a háború elől.
Másnap reggel rohant vonatra.
Meg kellett találnia.
Vagy legalább a lakását, hogy maradt-e valami.
Ott még lehet valami.
Valami érték.
De mire odaért, már késő volt.
A régi címen más lakott.
A szomszéd, egy idős asszony, csak ennyit mondott:
— A bácsit pár napja eltemették.
Hosszú volt az útja.
De nem volt egyedül.
A fia jött érte.
Igen, a másik unoka.
Ausztráliából.
— Milyen fia?
Milyen unoka? — hörögte Igor.
— Ő mondta.
Hogy őt tartotta igazán a családnak.
Gyerekként mentek ki, de mindig leveleztek.
És most ő jött érte.
Igor nem hitt a fülének.
Az egész életét arra rakta fel, hogy várjon arra a napra, mikor minden az övé lesz.
És most…
Már semmi nem maradt.
Még egy búcsúszó sem.
Csak egy sír a város szélén.
Ott állt a friss föld előtt, egyedül.
A fű még ki sem nőtt.
A sírkövön ez állt:
„Viktor István – Aki tudta, mikor kell elmenni.”
Igor sokáig állt ott.
Majd csendben elindult.
Már nem volt mit elvenni.
Nem volt több becsapni való.
Csak önmaga.
És a tudat, hogyan jutott idáig.
„Na, ide fogsz te is jutni…” — suttogta a szél.
