Fedor a felesége temetésén egyetlen könnycseppet sem ejtett.

Fedor a felesége temetésén egyetlen könnycseppet sem ejtett.

– Nézd csak, mondtam, hogy nem szerette ő Zsinát – suttogta Tosya a szomszédjának a fülébe.

– Csitt! Most már mindegy. Az ilyen apával árva maradtak a gyerekek.

– Látod, tutira hozzá fog menni Katkához – biztosította Lelka Tosyát.

– Miért pont Katkához? Mit akar tőle? Glafira az ő szerelme!

– Elfelejtetted, hogyan jártak a szénásszekér mellett? Katka nem fog vele barátkozni. Van családja, és amúgy is rég elfelejtette őt.

– Tényleg tudod?

– Persze. Katkának a férje a legjobb a faluban. Miért kéne neki Fedor meg az egész bandája?

Ő egy praktikus nő. De Glashka szenved Mitykával. Ők meg majd egymásba szeretnek – ígérte Lelka.

Zsinát eltemették.

A gyerekek szorosan fogták egymás kezét.

Mishatka és Polina most múltak nyolc évesek.

Zsina nagy szerelemből ment hozzá Fedorhoz.

Csak az volt a kérdés, vajon szerette-e őt Fedor? Zsina nem tudta, a falubeliek meg végképp nem.

Azt mondják, terhes lett, ezért Fedor kénytelen volt feleségül venni.

Klávocska valóban koraszülött volt, csak hét hónapot élt, aztán Zsináéknál sokáig nem született több gyerek.

Fedor mindig komor és szótlan volt.

Az emberek csak Biryuknak nevezték maguk között.

Ez volt a beceneve.

Nagyon fukar volt a szavakkal, a szeretettel meg pláne.

Ki ne tudná ezt, ha nem Zsina?

De az Úr megkegyelmezett neki.

Hányszor imádkozott ez a szegény asszony, csak ő tudja.

És az égiek egyszerre adtak Zsinának két gyereket.

Polina és Mishatka ikrek voltak.

Mishatka az anyjára ütött a jellemével.

Ugyanúgy gyengéd és jó szívű, de Polina inkább apjára.

Szavakat alig lehetett kiszedni belőle.

Elzárkózott mindenki elől, száz zárral.

Senki nem tudta, mi jár a fejében.

És az apjához állt közelebb.

Mert a jellemek hasonlók.

Néha Fedor a pajtában faragott vagy dolgozott, és Polinka körülötte sertepertélt.

Mesélt neki valamit, az életre tanította.

Mishatka meg az anyánál volt.

Felseperte a padlót, apró vödörrel vizet hozott, bár kicsi segítség volt, de mégis.

Zsina nagyon szerette a gyerekeit, de Polinát nem értette.

Mishatkát viszont teljes szívvel szerette.

És amikor Zsina meghalt, ezt mondta Mishatkának:

– Fiam, hamarosan meghalok.

Te leszel a főnök.

Ne bántsd a húgodat, védd meg őt.

Te fiú vagy, kötelességed őt megóvni.

Ő lány, ezért gyengébb nálad, szüksége van a segítségedre és védelmedre.

– És apa? – kérdezte Misi.

– Mi? – nem értette Zsina.

– Apa meg fog minket védeni?

– Nem tudom, fiam.

Az élet majd megmutatja.

– Akkor ne halj meg! Hogy bírnánk nélküled? – zokogott Misi.

– Ó, fiam, ha rajtam múlna… – mondta elgondolkodva Zsina.

Így szólt.

És reggelre már nem volt többé.

Fedor a felesége mellett ült, fogta a kezét.

Egy szó, egy könnycsepp sem.

Csak összegörnyedt, elvékonyodott, elsötétült az arca.

Ennyi volt.

Az élet lassan visszatért a rendes kerékvágásba.

Polina vállalta a ház vezetését.

A lány próbált főzni és takarítani, de még kicsi volt.

Fedor nővére, Natalja jött segíteni és tanítani Polinát a házimunkákra.

– Natalja néni – kérdezte egyszer Polina – apa most újra megházasodik, igaz?

– Nem tudom, kislány, mit gondol apa.

Hiszen nem mondaná meg nekem.

Nataljának saját gyerekei és férje, Vaszilij volt.

Jó, összetartó családja.

– És ha bármi lesz, elviszel minket? – folytatta Polina.

– Ne bolondozz!

Apa szeret titeket, és nem hagy senkit bántani – mondta Natalja.

Közben a faluban terjedtek a pletykák, hogy Fedor és Glafira régi szerelme újra fellángolt.

– Glashka megőrült, – pletykálkodott Toska – megint összejött Fedorral, és a családját teljesen elfelejtette.

– Ó, milyen hülye nő ez a Glashka – mondták a falusi nők a bolt előtt.

– Na, asszonyok, fejezzétek be a találkozót – oszlatta szét őket a kolhoz elnöke, Makszim Leonidovics.

– Csak pletykáltok, ahelyett, hogy ismernétek a falubelieket – mondta szigorúan a vezető, Fedor védelmében.

Glafira és Fedor között valaha valóban volt szerelem.

Olyan erős, hogy akár regényeket is lehetett volna írni róla.

Csak Fedor akkor elment egy másik faluba, messzire, egy másik megyébe, hogy segítsen a késve vető kolhozoknak.

Két hónapot töltött ott, miközben Glashka Mityka Csereskovval járt.

Fedor hazajött, megtudta, és jól fejbe verte Csereskovot, ahogy szokta.

Azóta teljesen megszakította a kapcsolatot Glashkával.

Glashka aztán Mitykához ment feleségül.

Ő egy rakoncátlan fickó volt.

Járt a nőknél, keserűt ivott, Glashka sírt, hogy nem tudott megtartani egy ilyen férfit.

Fedor nem ivott, szorgalmas férfi volt.

Csak szótlan.

Azóta a falusiak észrevették, hogy Fedor Zsinához vonzódik.

Zsina meg mintha egy égszínkék virágnak nyílt volna ki.

A falubeliek nem tudtak betelni vele.

– Látjátok, mit tesz a szerelem az emberekkel – mondták.

Zsina régóta szerette Fedorot.

Csak hallgatott, nem mert Glashkához mérni magát.

De nézd meg, hogyan alakul az élet.

Találkozgatott Fedorral, sétáltak együtt, aztán egyszer csak összeházasodtak a tanácsházán.

Az esküvő szerény volt.

Fedor családjából csak Natalja maradt, Zsinának pedig öreg anyja.

Zsina későn szült.

A falusiak sejtették, ki az apja, de hallgattak.

Ebben a faluban Vaszilij Vasziljevics Prohorov volt a vezető.

Ő volt Zsina anyjának szerelme.

Okszanka szép nő volt, de soha nem ment férjhez.

A faluban nem szerették.

Férfiakat csábított el, csavargott.

Vidám volt, de Zsina nem olyan jellemet örökölt.

És hát a lány nem felelős az anyjáért.

A falusiak sajnálták Zsinát.

Főleg, amikor hozzáment Fedorhoz.

– Jaj, mi lesz ebből – sóhajtott Njuska Pereverzeva – nem is szereti őt.

Egész életében szenvedni fog vele – jósolta.

De furcsa módon Fedor hűséges volt a feleségéhez.

A falusiak biztosak voltak benne.

Mert hát mit lehet elrejteni egy faluban?

Tizenöt évet éltek együtt Zsinával.

Soha nem veszekedtek.

A falusiak lassan megnyugodtak, mígnem Zsina beteg lett az előző télen.

Nagyon beteg.

Aztán kiderült, hogy súlyos betegsége van, amiből nincs felépülés.

Reménytelen helyzet.

Aznap Fedor hazafelé tartott a munkából.

– Fedor, benézhetek hozzád egy órára? Beszélgetünk, sütöttem a gyerekeknek pogácsát – utolérte Glasha ilyen szavakkal.

A kezében egy csésze pogácsa volt.

– Nem, Glasha, köszi.

Natalja tegnap sütött már.

– De ez szívből jött, Fedor.

– És a nővérem is szívből.

– Fedor, találkozzunk ma este a malomnál, amikor besötétedik – támadt Glasha.

– Miért?

– Hogy felejtheted el, mi volt köztünk? – csodálkozott Glasha.

– Ami volt, az régen elszállt.

A gyerekeimet szeretem.

Zsinát szeretem.

– De most már nem lehet visszacsinálni – mondta Glasha.

– A szerelem nem hal meg – válaszolta Fedor.

– De nem szeretted.

Épp azért házasodtál vele, hogy engem bosszants.

– Menj haza, Glasha – mondta halkan Fedor.

Felderítette a lépteit, és nem nézett vissza, a gyerekeihez ment.

Glasha egyedül maradt a falusi utcán.

Eltelt néhány év.

A gyerekek felnőttek.

Natalja még mindig meglátogatta az unokatestvéreit, de most már tudta, hogy a testvére egyetlen szerelmes.

– Polinka, hallottam, hogy Griszka Voroninnal jársz – mondta a néni az unokahúgának az ajtóban.

– Igen.

– Miért? – kérdezte felnőtt Polina.

„Milyen szép lány” – gondolta Natalja.

– Semmi, csak megkérdeztem.

Légy óvatos vele.

– Miért?

– Tudod jól, nem vagy már kicsi – mondta szigorúan a néni.

– Natalja néni, nagyon szeretem, örökre.

– Hát persze.

Azt hiszed, örökre?

– Nem hiszem.

Biztos vagyok benne.

– Lehet, hogy te biztos vagy, de Griszka?

– Ha Griszka elárul, soha többé nem szeretek meg senkit.

– Ebben hiszek – mondta Natalja.

Este Misi és Polina várták az apjukat a munkából.

– Apa kicsit késik – mondta Misi.

– Ma péntek van.

– És?

– Szerdán, pénteken és hétvégén mindig elmegy anyu sírjához.

– Honnan tudod? – kérdezte Misi.

Magasan emelkedtek a szemöldökei.

– Hülye vagy, Misi, ha nem érzed az apádat a lelkeddel és nem érted.

Csendben mentek a temetőbe.

Polinka titkos ösvényen vezette – a kertek között.

– Ott nézd! – mutatott az apja görnyedt alakjára.

Misi figyelt.

Hallotta, ahogy az apja beszél valakivel.

– Zsina, ez a helyzet.

Hamarosan a Polinka férjhez megy.

Összeszedtem a hozományát, Natalja segített.

De semmi baj, lassan élünk.

Bocsáss meg, Zsinócska, hogy keveset mondtam neked szeretettel.

De a szívem annyit mondott neked.

Nem tudok szavakkal beszélni, inkább a szívemmel – rekedten mondta Fedor, majd lassan indult a temető kapuja felé.

Polinka Misit nézte.

A bátyja szemében könnyek ragadtak.