Mária a konyhában állt, és olvasta az üzenetet.
Másodszor. Harmadszor.
„Utald át anyám jubileumára az 50 ezret.
Rossz az anyagi helyzetem.”
Andrástól.
A volt férjétől.
Attól, aki egy évvel korábban még azt mondta:
– Felnőtt emberek vagyunk, Mási.
Minek nekünk bíróság, tartásdíj, ez az egész cirkusz?
Segíteni fogok.
Megígérem.
És ő hitt neki.
Tizenkét év házasság…
Ennyit sem jelentett?
Egy évvel ezelőtt.
Civilizált válás.
A válás csendben zajlott.
Botrányok nélkül, vagyonmegosztás nélkül.
Ahogy intelligens emberek között szokás.
András módszeresen pakolt.
Hajtogatta az ingeket a bőröndbe, levette a diplomákat a falról, becsomagolta a könyveket.
– A lakás a tiéd – mondta akkor, anélkül hogy felnézett volna.
– Anyámhoz költözöm.
Ideiglenesen, aztán veszek magamnak egy kis lakást vagy bérelek.
Mária a kanapén ült, és nézte, hogyan omlik össze az élete.
A gyerekek az iskolában voltak.
A hét éves Makszim és a tíz éves Ánya még nem tudták, hogy apjuk elmegy.
– És a gyerekeknek hogy magyarázzuk el? – kérdezte.
– Azt mondjuk, ideiglenesen a nagymamánál lakik – szüksége van a segítségére, de majd jön hozzájuk rendszeresen.
– És a tartásdíj? – Mária alig tudta kimondani a szót.
András megállt.
Megfordult.
– Miért? Minek hivatalos úton?
Nem vagyunk ellenségek.
Átutalom, ami kell.
Huszon-harmincezer körül havonta – ahogy eddig is költöttem a családra.
Ésszerűen hangzott.
– De ha bíróságra mész… – vállat vont.
– Akkor vége.
Csak papír szerint.
Sem tengerpart, sem plusz különórák.
Érted?
Mária bólintott.
Persze, hogy értette.
Miért rontaná tovább a kapcsolatot?
A gyerekek szerették az apjukat.
Csak őt bántotta meg, őt árulta el.
A gyerekek nem tehettek róla.
Ánya zenesuliba járt – ötszáz rubel egy óra.
Makszim karatézik – nyolcszáz.
Plusz angol mindkettőnek.
– Rendben – mondta Mária.
– Próbáljuk meg.
– Majd meglátod, minden rendben lesz.
Még jobb is, mint volt.
Jobb…
Mária akkor még nem értette, hogy **kinek** lesz jobb.
Az első hónapok eufóriája.
Eleinte minden valóban rendben ment.
András rendszeresen küldte a pénzt.
Minden hónap első napján – plusz, ha szükség volt, Mária csak továbbküldte a tanár vagy edző üzenetét, és András kérdés nélkül utalt.
Késés nélkül, figyelmeztetés nélkül.
Minden hétvégén elvitte a gyerekeket.
Moziba, parkba vitte őket, fagyit és játékot vett.
Vidáman és fáradtan hozta haza őket.
– Anyu, apa azt mondta, nyáron megyünk a tengerre! – mesélte Ánya.
– Törökországba!
A csúszdaparkokba!
– Én is mehetek? – kérdezte Makszim.
– Persze! Az egész család!
Az egész család…
Mária nem kérdezte meg, hogy ő is a család része-e.
Valószínűleg nem.
– Látod? – mondta András, amikor a következő szombaton elvitte őket.
– Pedig izgultál.
Mária reklámügynökségnél dolgozott.
Korábban nem foglalkozott a fizetés nagyságával – szerette a munkáját, jól ment neki, ez volt a fontos.
De a kiadások nőttek.
A rezsit korábban András fizette.
Most az ő gondja lett.
Havi minimum négyezer.
Élelmiszer.
Gyerekruhák – gyorsan nőnek.
Iskolai felszerelések, bérletek, zsebpénz.
Mária elkezdett másodállást vállalni.
Este szabadúszott, amikor a gyerekek aludtak.
Prezentációkat készített, logókat rajzolt, webszöveget írt.
Már azon gondolkodott, hogy maga alá vesz pár embert és nekik adja ki a munkát.
Napi négy órát aludt.
De bírta.
– Hősnő vagy – mondta a barátnője, Léna.
– Én nem bírnám.
– Bírnád.
Ha kell, bírnád.
Az első riasztó jelek.
Az anyós, Lídia Sztyepanovna heti egyszer telefonált:
– Mária, hogy vagy?
Nem nehéz egyedül?
Gondoskodó, együtt érző hang.
De Mária hallotta a mögöttes üzenetet.
– Köszönöm, Lídia Sztyepanovna.
Megvagyunk.
– A munka?
Nem hajszolod túl magad?
– Nem.
Minden rendben.
– Jó, jó.
Vigyázz magadra.
A gyerekeknek egészséges anya kell.
Ilyenkor Mária mindig kellemetlenül érezte magát.
Kérdezett, de segítséget sosem ajánlott.
Egy nap aztán Makszim hallotta, ahogy a nagymama a konyhában beszél Andrással, és szinte szó szerint elmesélte Máriának.
A gyerekek náluk voltak, Mária értük ment.
Mária köhécselve belépett a konyhába.
– Viszem a gyerekeket.
– Persze – mosolygott Lídia Sztyepanovna.
– Hogy vagy?
A munka hogy megy?
– Jól, köszönöm.
– Nem fáradsz el?
Mert nem nézel ki valami jól.
Nem néz ki valami jól…
Hát persze.
Napi négy óra alvás és állandó fáradtság.
– Minden rendben – ismételte Mária.
Hazafelé Makszim megszólalt:
– Anyu, amikor a nagymamánál voltunk, hallottam, hogy azt mondta apának: „Kár, hogy a lakást neki hagytad.
Most majd férfiakat fog odahozni.
És mit látnak a gyerekek?”
Mária megdermedt.
– És apa mit mondott?
– Azt mondta: „Mama, ne kezdd.”
De a nagymama folytatta: „Csak az igazat mondom.
Fiatal nő, lakás, szabadság.
Azt hiszed, sokáig lesz egyedül?”
– Értem – mondta halkan Mária.
– Makszim, felejtsd el ezt a beszélgetést.
De magában felforrt.
Miféle férfiak?
Mikor?
A munka és a háztartás között?
Reggeltől estig dolgozott.
Hazaesett fáradtan.
Vacsora a gyerekekkel, házi feladat, fektetés.
Aztán leült a gép elé – a másodállás nem vár.
Hétvégén – mosás, takarítás, bevásárlás.
Ha a gyerekek apánál voltak – tudott aludni.
Luxus.
Milyen férfiakról beszéltek?
Ősz.
Változások.
Szeptemberre valami megváltozott.
András ritkábban vitte el a gyerekeket.
Nem minden hétvégén, csak minden másodikon.
– Apa, mikor megyünk az állatkertbe? – kérdezte Makszim telefonon.
– Hamarosan, fiam.
Most sok a munkám.
– És színházba?
Megígérted a Diótörőt.
– Megígértem.
Elmegyünk.
De az ígéretek nem valósultak meg.
Mária látta, hogyan várnak a gyerekek.
Ahogy Ánya péntekenként összecsomagolja a pizsamáját, hátha ma elviszi apjuk.
– Apa ma jön? – kérdezte Makszim.
– Nem tudom, kincsem.
Hívd fel.
– Nem veszi fel.
– Akkor várjunk.
Vártak estig.
Mária írt:
„A gyerekek vártak.
Szólhattál volna.”
„Bocs.
Hajtás van.
Jövő hétvégén biztosan.”
A következőn is történt valami.
Pénz viszont jött rendesen.
Harmincezer minden hónap első napján.
– Lénácska, komolyan akarok beszélni vele – mondta Mária a barátnőjének.
– Miről?
– A gyerekekről.
Egy hónapja nem látta őket.
– De pénzt ad?
– Ad.
– Akkor mi a baj?
– Az, hogy a gyerekeknek apára van szükségük, nem szponzorra.
– Mási, nem kötelessége.
Elváltatok.
Nem kötelessége…
Érdekes logika.
Október.
Az első összeütközések.
Októberben Máriának elfogyott a türelme.
Ánya megbetegedett.
Láz, köhögés.
Betegszabadságot kellett kivennie.
Otthon ült vele, amikor András hívott:
– Hogy vagytok?
– Ánya beteg.
– Komolyan?
– Vírus.
De magas a láza.
– Értem.
Jobbulást.
– András, tudnál jönni?
Kérdez rólad.
Csend.
– Most nem tudok.
Dolgozom.
– Este?
– Estére találkozóm van.
– Hétvégén?
– Hétvégére Kostihoz megyek a telekre.
Rég meg van beszélve.
Mária hallgatott.
– Masi, ott vagy?
– Igen.
– Valami baj van?
– Mikor láttad utoljára a gyerekeket?
– Nem emlékszem.
Miért?
– Egy hónapja, András.
Egy hónapja.
– És?
Nem tűntem el.
Fizetek rendesen.
– Nem a pénzről van szó.
– Hanem miről?
Dolgozom.
Fáradt vagyok.
Nem tudom minden hétvégén szórakoztatni őket.
Szórakoztatni…
Mintha nem a saját gyerekeiről lenne szó.
– Te vagy az apjuk.
– Tudom.
És többet segítek, mint sokan mások.
– Kiknél többet?
– Akik csak tartásdíjat fizetnek.
Én többet fizetek.
És beszélek is velük.
– Mikor beszélsz?
Hetente egyszer telefonon?
– Mária, ne kezdd.
Nekem is van elég bajom.
– Nekem nincs?
– Neked van munkád, van pénz tőlem, van lakásod.
Mit panaszkodsz?
Mit panaszkodsz…
Mária letette a telefont.
Ánya az ágyban feküdt, sápadtan, láztól csillogó szemekkel:
– Anya, apa jön?
– Nem tudom, kicsim.
Elfoglalt.
– Mindig elfoglalt – suttogta Ánya, és a fal felé fordult.
November.
A konfliktus nő.
Novemberben András szinte eltűnt.
Pénzt küldött.
De a hívásokat nem vette fel, az üzenetekre egy-egy szóval válaszolt.
Makszim egyesre írta meg a matek feladatát.
– Miért nem csináltad meg? – kérdezte Mária.
– Nem értettem.
És nem volt kitől megkérdezni.
– Hogyhogy nem volt?
Tőlem kérdezhetted volna.
– Te nem tudsz jól magyarázni matekot.
Igaz.
Mária humán beállítottságú volt.
Mindig is gondja volt a matematikával.
– Apa tud – tette hozzá Makszim.
– De nem jön.
Mária felhívta Andrást.
Sokáig nem vette fel.
– Igen?
– Makszimmal gond van.
Segítenél neki matekban?
– Telefonon?
– El tudnál jönni?
– Masi, most nincs időm korrepetálni.
– Ő a fiad.
– Tudom.
De nem vagyok tanár.
Fogadjatok magántanárt.
Magántanár…
Miből?
– András, mi van veled?
– Semmi.
Csak elegem van abból, hogy mindent én cipeljek.
– Mit cipelsz?
– Titeket.
Hármótokat.
A pénzt, a gondokat, a felelősséget.
Nekem is jogom van élni kicsit magamnak.
Magának…
– És a gyerekek?
– A gyerekek elvannak.
Van anyjuk, van pénzük, van fedél a fejük felett.
A többi a te gondod.
A te gondod.
Nem a miénk.
A tiéd.
December.
Az utolsó csepp.
Közeledett az újév.
Mária anyjához készült vidékre.
Anyja egyedül élt egy öreg házban.
Hetvenkét éves volt, az egészsége nem volt jó.
A ház karbantartást igényelt.
Idén sok hó esett – térdig érő.
Útátvágás, tetőellenőrzés, kapujavítás.
És főleg – anyját jó klinikára vinni.
A helyi kórházban rosszul kezeltek.
Magánrendelés kellett.
Mária két hónapja spórolt erre.
Mindig félretett három-négyezer rubelt a mellékes munkákból.
Ekkor hívta András:
– Masi, van egy hírem.
Vidám volt a hangja.
– Mi az?
– Maldivokra megyek!
Kostyával.
Képzeld!
A szuper olcsó last minute utat megfogtuk.
Mária hallgatott.
– Hallasz?
– Igen.
– Tök jó lesz!
Évek óta álmodom róla.
Most itt a lehetőség!
– Gratulálok.
– Köszi!
28-án indulunk.
Két hét pálmafák alatt!
December 28.
Pont újév előtt.
– És a gyerekek?
– Mi van velük?
– Újév.
Szünet.
– Ja…
Figyelj, újévre nem tudom őket elvinni.
De majd kitalálunk valamit januárban.
Talán megyünk Kosti telekre.
– És most?
– Most nem megy.
De utalok ajándékra!
Ötezer.
Nem rossz, ugye?
Ötezer.
Kettőjükre.
Mária gyorsan számolt.
Iskolai ünnepségek – jelmezek, ajándékok az osztálynak.
Két hét téli szünet – szórakozás, mozi, közös programok.
A gyerekek egész évet várnak rá.
Ötezer kettőjüknek – semmi.
– András, de ötezer… ez nagyon kevés.
Két gyerekre.
– Kevés? – hangja hidegebb lett.
– Bocs, nem vagyok milliomos.
Te is dolgozol.
Jól keresel, ha jól tudom.
– Keresek, de mellékállásokat kell vállalnom.
– Na látod.
És harmincat kapsz tőlem.
Így már egész jó.
– De szünet van.
Két hétig otthon lesznek.
Valamit kell csinálniuk.
– Csináljanak valamit.
Könyvek, mesék, társasjátékok.
Régen is megvoltunk bevásárlóközpontok nélkül.
Mária érezte, ahogy benne forr a düh.
– Nem a plázákról van szó.
Te az apjuk vagy.
– Tudom, hogy az vagyok.
És többet teszek, mint kéne.
Sokkal többet.
– Mit jelent ez?
– Amit jelent.
Elváltunk, Masi.
A törvény szerint tizenötezret kéne fizetnem.
Én harmincat fizetek.
Kétszer annyit.
– És azt mondod, segítesz?
– Segítek?
Le se szarhatnálak benneteket.
Sokan így csinálják.
– De te nem „sokan” vagy.
Te az apjuk vagy.
– Apa vagyok, aki fizet és beszél velük.
Pedig nem kéne.
Mária ökölbe szorította a telefont.
– Tehát szerinted a gyerekeiddel való kapcsolattartás szívesség?
– Ne csúsztass.
Azt mondom, jó apa próbálok lenni.
Te meg…
Te túl sokat akarsz.
Túl sokat.
A szó arcul csapta.
– Értem – mondta halkan Mária.
– Jó pihenést.
És letette.
A tervek szétestek.
A vidéki út meghiúsult.
Mária leült, és újraszámolta a költségvetést.
Ha András ötezret ad, a szünet két hét…
Alig marad pénz programokra.
Anyja minden nap hívta:
– Máriuskám, jössz ugye?
Kitakarítottam a szobákat, sütöttem pitét.
– Nem tudom, anya.
Lehet, tavasszal megyünk.
– Mi történt?
Munka?
Mit mondjon?
Hogy a volt férj a Maldívokat választotta a gyerekei helyett?
– Igen, sok a munka.
Nem tudok elmenni.
– Kár.
Már készültem…
A hangja csalódott volt.
Ritkán látta a lányát.
Legutóbb nyáron.
– Tavasszal biztos megyünk – ígérte Mária.
– Jó.
Tavasz akkor.
Anyja nem kérdezősködött tovább.
Mindig tapintatos volt.
De Mária tudta – várt rájuk.
Vett édességet, előkészítette a szobákat.
És mindhiába.
Az üzenet.
Három nap telt el a veszekedés óta.
Mária a számítógép előtt ült, prezentációt készített.
Újabb mellékmunka – háromezer két napért.
A gyerekek a másik szobában mesét néztek.
Zavarta a hang, de nem volt más megoldás.
Megrezgett a telefon.
Andrástól üzenet.
Mária megnyitotta – és ledermedt.
„Masi, utald át anyám jubileumára az 50 ezret.
Rossz anyagi helyzet.”
Elolvasta.
Újra.
Ötvenezer.
Az anyós jubileumára.
Attól az embertől, aki Maldívokra megy, és nem ad a gyerekeinek többet ötezernél.
Mária felállt.
Járkált a konyhában.
Ötvenezer…
Másfél havi fizetése.
Vagy a vidéki út az anyjához, a magánklinikára.
Vagy végre gyerekszobafelújítás, amit két éve halaszt.
A telefon újra megrezgett.
„Megkaptad?
Sürgős.
Holnapután a jubileum.
Az egész rokonság jön.”
A rokonság…
Ugyanez a rokonság, amelyik sosem fogadta be Máriát.
Lídia Sztyepanovna, aki azt suttogta: „Férfiakat fog odavinni.”
András nővérei, akik fogcsikorgatva mosolyogtak: „András lefogyott.
A szingli élet jót tesz neki.”
Mária válaszolt volna…
Törölte.
Újraírta.
A keze remegett.
– Anya, mi történt? – állt meg az ajtóban Ánya.
– Semmi, kicsim.
Minden rendben.
Menj vissza mesét nézni.
– Akkor miért vagy ilyen ideges?
– Nem vagyok az.
Semmi baj.
De semmi sem volt rendben.
És nem a fáradtság miatt.
Mária leült.
A telefon elé tette.
Mi lett belőle ennek az embernek?
Bankautomata?
Egy éve még arról beszélt, hogy felnőttként mindent megoldanak.
Most pedig pénzt követel.
Mintha járna neki.
Mintha kötelesség lenne.
Annak az asszonynak a jubileumára, aki sosem fogadta el.
Mária beírta:
„Nem érdekel.
A te családod – te vagy a fia, te fizess.”
Elküldte.
Egy másodperc múlva:
„Nem vagyok a feleséged.
És nem vagyok többé a menyük.
Elváltunk.”
És még:
„Holnap beadom a tartásdíj-igényt.”
Elküldte.
Kikapcsolta a telefont.
A hívás.
András fél órával később már hívta.
Mária nem vette fel.
Hívta egy órán át.
Kettőn át.
Üzeneteket írt:
„Vedd fel!
Beszélnünk kell!”
„Mi a fenét csinálsz?!
Megállapodtunk!”
„A tartásdíj hülyeség!
Ne csináld!”
Este Mária visszakapcsolta a telefont.
Tizenhét nem fogadott hívás.
Azonnal csörgött.
– Végre! – remegett a hangja.
– Mit csinálsz?!
– Mit?
– Tartásdíjat?!
Megállapodtunk, hogy emberként oldjuk meg!
– Sok mindenben megállapodtunk.
Te egyet sem tartottál be.
– Ez nem igaz!
Fizetek!
Rendszeresen!
Harmincezret havonta!
– Amikor neked kényelmes.
És amennyit te döntesz.
A te feltételeiddel.
– Milyen feltételekkel?
– A gyerekek nem látnak.
Ha segítség kellene – te elfoglalt vagy.
De ha anyádnak kell pénz, rögtön emlékszel rám.
– Ő az anyám!
– Igen.
A **te** anyád.
Nem az enyém.
Te fizess.
– Mária, ne tedd tönkre!
Jót akartam!
– Kinek?
A gyerekeknek?
Akik minden hétvégén várnak?
Vagy magadnak?
– Elfoglalt vagyok…
– A Maldívokon?
Csend.
– Mi köze ehhez?
– Az, hogy vakációra van pénzed.
A gyerekeidre nincs.
Újévre – ötezer kettőjükre.
Anyádra – ötvenezer.
– Ez más!
– A pénz nem más.
Vagy van, vagy nincs.
– Mindent tönkreteszel!
A gyerekek elveszítik az apjukat!
– A gyerekek egy éve elveszítették az apjukat.
Amikor úgy döntöttél, hogy a kapcsolatod velük szívesség.
András hallgatott.
– Nem vagyok a pénztárcád – mondta Mária halkan.
– A gyerekeid anyja vagyok.
De ettől még nem kell eltartanom téged.
– Ötvenezer nem rólam szól.
Anyám jubileuma.
– A te anyádé.
Aki sosem fogadott el.
– Tisztelt…
– Tűrt.
Nagy különbség.
– Haragtartó vagy.
– Realista vagyok.
Hosszú csönd.
– Masi, ne menj bíróságra.
Növelem az összeget.
Negyvenezerre.
– Nem.
– Ötvenezerre!
– Nem, András.
Elég az alkudozásból.
– Miért?
– Mert holnap találsz okot, hogy levágd az ötvenet.
Holnapután meg, hogy semmit se fizess.
És harmadnap hogy pénzt kérj egy újabb rokoni ünnepségre.
– Nem fogok…
– Fogsz.
Mert megszoktad.
Azt hiszed, ez normális.
Csend.
– Viszlát, András.
Egy hónappal később.
Januárban beadta a keresetet.
Amikor megjött az ítélet, Mária megdermedt.
A bíróság havi nyolcvanezer rubel tartásdíjat állapított meg.
Nyolcvanezer!
Nem tizenöt, amire számított.
Kiderült, András fizetése nem negyvenöt volt, ahogy hazudta, hanem több mint kétszáznegyven.
Hazudott.
Egy egész éven át.
A lakásról is kiderült az igazság.
Nem hagyta Máriára „nagylelkűségből”.
A törvény szerint a gyerekekkel élő szülőnél marad az ingatlan.
Nem volt választása.
A nyolcvanezer automatikusan érkezett.
A végrehajtók intézték.
Nem volt több hívás.
Nem volt több alku.
Nem volt több feltétel.
Mária összegyűjtötte a pénzt és elvitte anyját magánklinikára.
A vizsgálatok kimutatták: nincs nagy baj.
Csak kezelést kell módosítani.
– Köszönöm, lányom – mondta az anya.
– Azt hittem, rosszabb a helyzet.
– Rendben lesz minden.
És igaz lett.
A gyerekek hamarabb hozzászoktak az új élethez, mint Mária.
András most már szigorúan a bíróság által meghatározott rendben vitte őket: kéthetente hétvégén.
Nem többször.
Nem ritkábban.
A bíróság szerint.
