Az ismerős, téli úton haladt, amely a lánya házához vezetett, amikor a hóban egy élénk piros foltot vett észre.
Először azt hitte — egy zacskó, egy rongy, valami szemét.

De valami ebben a látványban annyira megütötte, hogy fékezett.
Az autó megcsúszott a jégen és megállt.
A férfi kiszállt, a hideg levegő pedig arcul csapta.
Minél közelebb ért, annál jobban összeszorult a szíve.
A piros folt egy gyerek kabátja volt.
Pontosan olyan, mint az unokája, Lera kabátja.
Ideges mosoly futott át rajta: „Ugyan, bárkinek lehet ilyen…” — de ekkor meglátta a gyerek arcát.
A lábai meginogtak.
Ő volt az.
Lera mozdulatlanul feküdt a hóban, arca elsápadt, szemei csukva voltak.
— Lerocska… Lerocska, hallasz? — a nagypapa letérdelt mellé, óvatosan megrázta a vállát. — Lerocska, ébredj, kicsim…
A kislány nem reagált.
A férfi szíve olyan erősen vert, hogy elnyomta az erdő csendjét.
Felpillantott — és lábnyomokat látott.
Emberi lábnyomokat.
Nagyokat.
Az útról a erdő felé vezetőket.
Mellettük pedig másokat, kicsiket, mintha a kislány futott volna, aztán… a nyomok hirtelen megszakadtak.
— Istenem… mi történt itt? — suttogta.
Visszatért az unokájához, dörzsölni kezdte a lány kezeit, arcát, és nevén szólította.
Ujjai már elgémberedtek a hidegtől, de nem állt meg.
Egyszer csak Lera hirtelen összerándult, nagyot lélegzett, mintha a vízből bukkant volna fel, és kinyitotta a szemét.
— Papa… — suttogta remegő ajkakkal. — Ő… vissza fog jönni…
— Ki? Ki, Lera? Mi történt? Hiszen iskolában voltál. Hogy kerültél ide?
Lera nehezen nyelt egyet, majd egyenletesebb hangon beszélni kezdett.
Amit elmondott, teljesen megrázta a nagypapát 😱🫣.
— Az órák után egy férfi állt meg az iskola előtt…
Nem ismertem őt.
Azt mondta, anya kérte meg, hogy vigyen el, mert késik.
Tudta a nevemet…
Tudta, hogy néz ki anya…
És én… én elhittem neki…
A nagypapa pislogás nélkül hallgatta, érezve, hogy a hideg nemcsak kívülről, hanem belülről is átjárja.
— Elindultunk — folytatta a kislány —, de anya írt, hogy nem késik, és hogy senkinek nem kellene elhoznia engem.
Mondtam neki, hogy fel kell hívnom anyát…
De ő gyorsabban kezdett vezetni, és azt mondta, ne mozgolódjak.
A nagypapa ökölbe szorította a kezét.
— Lera… hogy kerültél ide?
— A lámpánál… kinyitottam az ajtót és kiugrottam — Lera sírni kezdett, halkan, szinte hang nélkül. — Ő azonnal kiszállt és utánam futott.
Én az erdő felé futottam.
Azt kiabálta, hogy úgyis elkap…
A nagypapa átölelte a kislány vállát, igyekezve elrejteni, mennyire remegnek az ujjai.
— Aztán… — Lera becsukta a szemét — egyszer csak megjelent egy autós, pont mellettem állt meg.
Az a férfi megijedt, sarkon fordult, és elfutott az erdőbe.
Én pedig…
Én tovább futottam…
Amíg rosszul nem lettem.
És… össze nem estem.
Próbáltam felállni, de… nem ment…
A nagypapa lehunyta a szemét, megpróbálva megfékezni a remegést.
Erősen magához szorította az unokáját.
— Minden rendben, Lerocska.
Most már velem vagy.
Senki nem fog bántani többé.
A kislány bólintott, és a nagypapa vállába fúrta az arcát.
De a férfi tekintete újra az erdő felé vándorolt, amerre a nagy lábnyomok vezettek.
És tudta: az a férfi még mindig valahol ott van.



