Minden egy egyszerű cellaellenőrzéssel kezdődött.
A fiatal őrnő, Anna, aki új volt itt, és még túlságosan is becsületes ehhez a helyhez, a folyosón haladt, amikor tompa ütést hallott.
Megállt, fülelt – majd nem bírta tovább, és belesett a résnyire nyitott ajtón.
Odabent a főfelügyelő, komor és kegyetlen alak, gumibottal szorította a padlóhoz az egyik rabot, aki már alig volt magánál.
– Még egyszer nyikkansz, és megtanítalak a fegyelemre – sziszegte.
A rab összeesett, de a felügyelő nem állt meg: újra felemelte a gumibotot.
Anna felsikoltott:
– Hagyja abba! Megöli!
A felügyelő megfordult.
– Mit képzelsz, kislány?
Semmi közöd hozzá.
De már késő volt.
Anna mindent látott.
És elhatározta, hogy nem hallgat.
Másnap Anna jelentést tett.
A felügyelőt lefokozták, és a fizetése egy részét is elvesztette.
Ekkor jutott az eset a börtönigazgató fülébe.
Az igazgató behívatta Annát az irodájába, minden formalitás nélkül.
Leült az asztalhoz, rá sem nézett.
– Szóval hős akartál lenni? – hangja hideg volt.
– Csak elmondtam az igazságot – Anna tartotta magát, bár belül remegett.
– Igazságot? – csattant fel.
– Kinek az oldalán állsz? A miénken, vagy ezeknek… a férgeknek az oldalán?
– Ők is emberek – mondta halkan, de határozottan.
– Senkinek nincs joga csak úgy megverni őket.
Az igazgató ököllel csapott az asztalra.
– Látom, hosszú a nyelved!
Túl hosszú!
És ha ennyire védeni akarod a rabokat… – felállt, egészen közel lépett hozzá.
– Akkor velük töltöd az éjszakát.
A legveszélyesebb cellában.
Ott gyorsan megérted majd, ki kicsoda.
– Micsoda? – Anna elsápadt.
– Igazságos akartál lenni?
Legyél.
Szép estét, védelmező.
Reggel meglátjuk, maradsz-e ilyen bátor.
Amikor Annát a 12-es cellába kísérték, még az őrök is összenéztek – oda nem tettek be bárkit csak úgy.
Az ajtó nehéz csattanással zárult be mögötte.
Éjjel furcsa hangok szűrődtek ki onnan, de senki sem mert közelebb menni.
És reggel, amikor kinyitották az ajtót, az őrök rémülten hátráltak meg.
Anna egyedül állt a börtön három legveszélyesebb rabja előtt.
Csak a férfiak nehéz lélegzetvétele hallatszott.
Az egyik, a legerősebb, félarcnyi sebhelyekkel, felállt és odalépett hozzá.
Anna az ütést várta.
De a férfi csak ennyit mondott:
– Ő dobott be hozzánk?
Miért?
Anna mindent elmesélt.
Hogyan védte meg az összevert rabot.
Hogyan tett jelentést.
Hogyan büntették meg.
A férfi elmosolyodott.
– Szóval nem hazudsz…
Tudunk arról az esetről.
Majdnem megölte a társunkat.
Fenyegetések helyett széket adtak neki.
Vizet hoztak.
Beszélgetni kezdtek.
Egész éjjel beszélgettek, viccelődtek, felidézték a családjukat és a régi életüket.
Anna először látta bennük nem bűnözőket – hanem embereket, akiknek egyszerűen nem adtak több esélyt.
Hajnalra elaludt az egyik ágyon, egy idegen takaróval betakarva.
Reggel, amikor az őrök kinyitották az ajtót, az egyik elsápadt, a másik hátratántorodott.
A padlón aludt az a hírhedt, erőszakos rab, aki mindig mindenkit megtámadott – az éjszaka átadta a helyét Annának.
Anna pedig békésen aludt az ő ágyán.
A legnagyobb termetű rab, látva a meghökkent őrt, csak ennyit mondott:
– Ha te lettél volna az ő helyében, fiú… – előrehajolt.
– Nem élted volna meg a reggelt.
