A taxi idegen, benzinillatú volt, az ülésekből áporodott fáradtság szaga áradt.
A sofőr többször a visszapillantó tükörbe nézett Katára és a kezében tartott fehér csomagra, de nem szólt egy szót sem. Talán bölcs volt, talán közönyös.
Kata a város villódzó fényeit bámulta, amelyek piszkos csíkokként folytak szét az ablakon. Nem sírt.
Odabent minden egyszerre könnyűvé és hideggé vált, mintha egy üres üveg lenne, amelyből kiöntöttek minden tartalmat.
A kis Nikita, a fia, az autós hordozóban aludt, amit nehezen tuszkolt be a hátsó ülésre.
Halk szuszogása volt az egyetlen valós dolog, ami megmaradt a romokban heverő világából.
Egészen az utolsó pillanatig egy másik jelenetet képzelt el a fejében: kinyitja az ajtót, és ott áll Viktor.
Zavarban, bűntudattal, valami ostoba kifogással a dugóról, lemerült telefonról vagy egy világméretű katasztrófáról.
Nem is hallgatta volna meg — csak bólint, és bemenne a gyerekszobába. A lényeg az lett volna, hogy jelen van.
De a férje nem érkezett el a kórházhoz. Nem állt ott a bejáratnál ostoba lufikkal, és most sem volt a ház előtt — ami talán már csak az ő otthona volt.
A sofőr segített kivinni a nehéz hordozót.
— Gratulálok a babához — mormolta, miközben zavartan toporgott.
Kata némán bólintott, majd átadta a pénzt.
A liftút örökkévalónak tűnt. A tinédzserek firkálta falak minden oldalról nyomták. Minden emelet egy újabb kör volt a saját poklában.
A kulcs nehezen forgott a zárban, mintha ellenkezne, mintha maga a lakás is ellenállna a magányos hazatérésnek.
Odabent sötét, kongó üresség fogadta. Nem volt vacsora illata, a hálószobából nem szűrődött fény.
Csak Viktor parfümjének éles, alig érzékelhető illata — az, amit mindig viselt, mielőtt „ügyekre” indult volna.
Az előszobai kis asztalon egy félbehajtott lap hevert. Nem boríték, nem kártya. Egy drága határidőnaplóból kitépett papír.
Elolvasni kezdte, de a szavak nem jutottak el azonnal a tudatáig. Megakadtak a gondolatai szélén, nem akartak a lényeghez zuhanni…
Kata újra és újra átnézte a cetlit. A betűk szabályosak voltak, fájdalmasan ismerősek — Viktor kézírása, amit ezerszer látott már listákon, számlákon, apró jegyzeteken.
„Nem vagyok felkészülve. Időre van szükségem. Sajnálom.”
Három sor. Nem „ránk”, nem „a gyerekre”, nem „rád”. Csak — erre.
Mintha Nikita valami kényelmetlen tárggyá vált volna, egy rosszul időzített eseménnyé, ami felborította Viktor megszokott életét.
Kata lassan leült az előszobai puffra. A lába reszketett. Nem a sírástól — az ürességtől. Azt hitte, fájdalom lesz, hiszti, sikoly.
Ehelyett semmi sem érkezett. Csak egy hideg, kristálytiszta felismerés: Viktor elment. Nem ma.
Nem a kórháznál. Sokkal korábban — csak fizikailag volt még jelen a lakásban.
Átment a nappaliba, az autós hordozót úgy tartva, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami még nem omlott össze.
Letette Nikitát a kanapé mellé. A kisfiú megmozdult, halk sírása élesebb volt, mint bármely szó.
— Itt vagyok — suttogta Kata, bár maga sem volt benne biztos, hogy elhiszi.
A lakás idegenné vált. A polcok üresek — eltűntek az iratok, a laptop, az az óra, amit Kata Viktor harmincadik születésnapjára vett.
Még az esküvői képük is hiányzott a falról, csak egy világos folt maradt a tapétán.
Készen állt. Hidegen, előre megfontoltan, jelenetek nélkül.
A gyerekszobában, amit együtt rendeztek be, minden a helyén volt. A kiságy, a puha takaró, a pelenkás doboz.
Viktor az utolsó napokban ide be sem lépett. Nem mert — vagy nem tartotta fontosnak.
Kata leült a kiságy szélére, és először aznap sírni kezdett. Hang nélkül, nehogy felébressze Nikitát.
A könnyei csorogtak, miközben apró részletekké álltak össze az emlékei: Viktor távolságtartása, késői hazatérések, üres ölelések, ingerültség minden alkalommal, amikor a gyerekről volt szó.
A telefon megremegett az éjjeliszekrényen. Kata összerezzent. A szíve összeszorult — hátha ő az? Hátha meggondolta magát?
A kijelzőn az anyósa neve jelent meg.
— Igen? — hangja rekedt volt.
— Kata — Mária hangja túl nyugodt volt. — Viktor nálam van. Azt mondta, külön kell egy ideig élnetek.
Kata becsukta a szemét.
— Cetlit hagyott — mondta halkan.
— Tudom — szünet. — Figyelj, nem mentegetem őt. De most nyugodj meg. A baba pici, nem jó, ha idegeskedsz.
— Tudta? — Kata hangja hirtelen megemelkedett. — Tudta, hogy nem jön el? Hogy egyedül megyek haza egy újszülöttel?
A csend hosszabb volt, mint bármely válasz.
— Gyere át — mondta végül az anyósa. — Beszélünk.
Kata Nikitára nézett. Arcán nyugalom, bizalom. Ebben a pillanatban megértette: nincs visszaút. Sem Viktorhoz. Sem az anyjához.
— Nem — mondta határozottan. — Egyedül megoldom.
Letette a telefont, nem várva választ.
A következő hetek egyetlen hosszú nappá olvadtak össze. Éjszakai etetések, hasfájás, kimerítő fáradtság.
Kata megtanult húszperces szakaszokban aludni, és egy csésze forró teát ünnepként kezelni. Viktor nem hívott.
Csak egy száraz üzenetet küldött az alapösszegű gyerektartásról — „egyelőre”.
Egy reggel, amikor Nikita alig volt több mint egy hónapos, csengettek. Kata ajtót nyitott — Viktor állt ott, lefogyva, sötét karikákkal a szeme alatt.
— Bemehetek? — kérdezte.
Kata szó nélkül félrehúzódott.
— Elragadtattam magam — kezdte Viktor, körbenézve, mintha a falakban keresne kapaszkodót. — Minden rám szakadt. Te mindig a gyerekkel voltál, én… feleslegesnek éreztem magam. Úgy tűnt, már nem látsz engem.
Kata hallgatta, és meglepte saját nyugalma.
— Te láttál engem? — kérdezte. — Amikor lázas voltam a nyolcadik hónapban? Amikor féltem a szüléstől? Amikor egyedül jöttem ki a kórházból?
Viktor lehajtotta a fejét.
— Készen állok visszajönni — mondta halkan. — Próbáljuk újra.
Kata az autós hordozóhoz lépett, ahol Nikita aludt, és megigazította a takarót.
— Késő — felelte. — Akkor hagytál el, amikor a leggyengébb voltam. Nem akarok többé erős lenni melletted.
— De én az apja vagyok…
— Biológiailag — vágott közbe Kata. — Nem tettekben.
Kinyitotta az ajtót.
— Menj el. Mi ketten megleszünk.
Amikor az ajtó becsukódott, Kata nem megkönnyebbülést érzett, hanem lezárást. Mintha pont került volna egy hosszú, fájdalmas mondat végére.
Felvette Nikitát. A kisfiú felébredt, nagy, figyelmes szemekkel nézett rá.
— Más életünk lesz — suttogta Kata. — Megígérem.
És ezúttal nem volt üres ígéret.
