Egy váratlan, mégis kockázatos gesztus mélyen megérintette volna bárki szívét.
Az üzletasszony épp a repülőjét próbálta elérni, amikor a terminál bejáratánál észrevett egy különösen szép, ám egyértelműen hajléktalan nőt, aki apró, pár hónapos csecsemőt tartott karján.
A nő szeme fáradtságtól súlyos volt, mégis volt benne valami méltóság, a gyermek pedig csendesen lélegzett.
Diána Erdélyi megállt, pedig minden másodperc számított. Valami belül arra késztette, hogy ne menjen tovább. Előhúzta táskájából a nyaraló kulcsait, és a nő kezébe adta őket.
– Három hónapra elutazom üzleti ügyek miatt – mondta gyorsan. – Használjátok nyugodtan, biztonságos a hely.
Ám a sors másként rendezte az eseményeket. A tárgyalások elhúzódtak, újabb és újabb megállapodások követték egymást, így Diána csak fél év elteltével tudott hazatérni.
Amikor az idegen nőre és a kisbabára gondolt, azonnal a nyaralóhoz indult. Amit ott talált, az arcvonásait elfehérítette.
Diána Erdélyi évtizedek óta vezette a családi vállalkozást, amelyet apjától, Sándor Orosztól örökölt.
Huszonöt évesen került a vállára az a felelősség, amely másokat egész életükben összeroppantott volna.
Ő azonban nem hátrált meg. Minden energiáját a munkára fordította, miközben a magánélete fokozatosan eltűnt a háttérbe.
Családja nem lett, csupán édesanyja, Erzsébet Fehér maradt mellette, aki újra és újra emlékeztette, mennyire fontos lenne végre párt találni. Ezek a megjegyzések Diánát rendre bosszantották.
Aznap este pontosan 23:40-kor állt meg fekete autójával a ház előtt. Fáradtan hátradőlt, lehunyta a szemét egy rövid pillanatra.
A nap kimerítő volt: beszállítói egyeztetések, raktárproblémák, majd órákig tartó jelentésellenőrzés. Ötvenöt évesen az ember teste már nem bírja könnyedén az ilyen hajtást.
A visszapillantó tükörben saját arcát látta: sötét karikák a szem alatt, a halántékán finom ráncok, a reggeli tökéletes frizura estére kissé felborult.
Harminc évvel ezelőtt teljesen más nő nézett vissza rá: energikus, eltökélt, tele világmegváltó tervekkel.
Most minden nap küzdelemnek tűnt, amelyet azért kellett megvívnia, hogy a cég egyáltalán fennmaradjon.
Kiszállt, elővette a csomagtartóból az aktatáskáját, majd belépett a házba. A folyosó félhomálya és csend fogadta.
Valójában nem teljes csend volt: a konyhából halk televízióhang szűrődött ki. Levette cipőjét, felakasztotta kabátját, majd a hang irányába indult.
A konyhában, ahogy sejtette, ott ült édesanyja. Erzsébet Fehér a képernyőre meredt, előtte egy szinte érintetlen csésze tea állt.
– Már megint éjfél körül jár, és te csak most érkezel – jegyezte meg anélkül, hogy ránézett volna.
Hangjában fáradtság és rosszallás keveredett. – Meddig akarod még ezt csinálni? Nem érted, hogy pihenned kéne?
Diána a bárpulthoz lépett, töltött magának egy pohár vörösbort.
– Elég, anya – szólt élesebben, mint szerette volna. – Mindig ugyanazt hallom.
Erzsébet ekkor végre felé fordult. – Nem szemrehányás ez, hanem aggodalom. Magadnak ártasz.
– Gondolkodtál már azon, miért alakult így az életem? – vágott közbe Diána, nagyot kortyolva.
– Mire gondolsz? – kérdezte az asszony óvatosan.
A pohár az asztalra került, Diána karba font kézzel állt. Évek óta felgyülemlett sérelmek törtek felszínre.
– Arra, hogy ti tettetek ilyenné. Te és apa. Ti beszéltetek le Márk Csernairól, mondván, nem vagyok elég jó hozzá.
– Márk? – Erzsébet meglepődött. – Az több mint harminc éve volt. Szegény fiatal volt.
– De szeretett! – csattant fel Diána. – Igazán szeretett. Ti pedig elhitettétek velem, hogy kevesebb vagyok mellette.
Szavai egyre fájdalmasabbá váltak. Felidézte a többi férfit is: egyik túl veszélyes volt az üzletre, a másik túl ambiciózus, a harmadiknál mindig volt kifogás. Végül ő maradt, egyedül, a cég élén.
Leült anyja elé. – Aztán apa meghalt, és rám szakadt minden – suttogta. – Naponta tizennégy órát dolgoztam. Mikor éltem volna?
Erzsébet hallgatott, ujjai idegesen gyűrték a szalvétát.
– Mindent érted tettünk – mondta végül keményen. – A jövődet akartuk biztosítani.
– És hol van az a jövő? – keserű nevetés tört fel Diánából. – Nincs férjem, nincs gyerekem. Csak egy élet, amit végigdolgoztam.
A vita elfajult, mindketten felálltak, vádak és kiabálás töltötte meg a konyhát. Végül Diána fáradtan annyit mondott:
– Aludni megyek. Holnap fontos nap lesz.
Az emeletre érve bezárkózott a szobájába, tudta, reggel minden ugyanolyan lesz.
Másnap fejfájással ébredt. A konyha üres volt, ami szokatlan. Gyors kávé, egy rövid cetli az asztalon, majd rohant dolgozni.
Délután azonban megszólalt a telefon. Renáta Lukács, a házvezetőnő hívta remegő hangon:
– Diána… Erzsébet asszony eltűnt.
Pánik tört rá. Az irodában mindent félbehagyott, András Illésnek utasítást adott a találkozók lemondására, majd hazafelé indult.
Útközben sorra hívta ismerőseit: Júlia Királyt, Bernadett Baloghot. Senki sem tudott semmit.
Ekkor villant belé a gondolat: a temető. Gyorsan irányt váltott. A sírkert csendje nyomasztó volt. A sír rendezett, friss virágokkal, de Erzsébet sehol.
Diána leült a padra, könnyei lassan potyogni kezdtek. Felnézett apja fényképére a sírkőn, és elcsukló hangon suttogta: nem érti, hová tűnhetett az édesanyja, hiszen nem akarta megbántani, csak túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább tűrje a színlelést.
