A férj az apjához ment csöveket javítani, de elfelejtette lezárni a zsebében a telefonját.
„Gena, add ide a törölközőt.”
Natalja egy női hangot hallott, amikor a férfi véletlenül megnyomta a „fogad” gombot a zsebében.
Azért hívta a férjét, hogy megkérdezze, kivegye-e a sült húst.
Ez a mondat olyan hétköznapi volt, olyan otthoni, hogy Natalja először fel sem fogta a jelentését.
A konyhája közepén állt, az egyik kezében edényfogó, a másikban a telefon, és a sütő időzítőjét nézte.
Három perc volt hátra.
Alig valami, amíg elkészül a vacsora.
És, mint kiderült, három perc volt hátra a harmincéves házasságának végéig.
A vonal nem szakadt meg.
A kagylóban valami zörgött, megcsörrent az üveg — olyan hang volt, mint amikor egy poharat letesznek az asztalra.
Aztán a férje hangja, kissé tompán, a zseb anyagán át, válaszolt:
— Tessék.
— Miért vagy ilyen vizes, meg fogsz fázni.
— Ugyan már, itt meleg van, — nevetett a női hang.
Natalja megnyomta a „bontás” gombot.
Furcsa módon a keze teljesen nyugodt maradt, csak belül minden mintha elzsibbadt volna.
Letette a telefont a pultra.
A kijelző elsötétült.
Hívás az apósnak.
Gennagyij négy órával korábban ment el.
„Az apámhoz, Natasa.
Csöpög a csap a fürdőben, eláztatja a szomszédokat.
Gyorsan megjárom, egyik lábam itt, a másik ott.”
Még egy doboz pirogot is összekészített neki — hogy megkínálja apát.
Natalja az ablakhoz lépett.
A novemberi este már felfalta a színeket, az udvar szürke latyakba fulladt.
Valahol ott, ebben a sötétben, a férje „csapot szerelt”.
Natalja megint kézbe vette a telefont.
Megkereste az após számát.
Sokáig csörgött — az öregek nem szeretnek sietni.
— Halló?
Nataskám? — Péter Iljics hangja élénk volt, a háttérben ment a tévé.
— Papa, szia.
Csak azt szeretném megkérdezni, Gena még nálatok van?
Vagy már elindult?
Mert kihűl a vacsora.
— Gena? — az őszinte meglepetés a vonal másik végén jobban hasított Nataljába, mint az a női nevetés.
— Nem is volt itt.
Reggel beszéltünk, azt mondta, elfoglalt, majd a héten beugrik.
De mi történt?
— Semmi, papa.
Összekevertem.
Biztos csak beugrott a boltba.
Vigyázzon magára.
Natalja bontotta a vonalat, mielőtt az após rákérdezhetett volna a csapra.
Arra a bizonyos javításra, ami csak szavakban létezett.
Fekete zsákok.
Natalja kinyitotta a sütőt.
A forróság az arcába csapott, a rozmaringos hús illata, amit annyira szeretett, most nehéznek és idegennek tűnt.
Elzárta a gázt.
Hadd hűljön ki.
Ahogy minden más is.
Bement a hálószobába.
Kinyitotta a szekrényt.
A férje holmija a jobb oldalt foglalta el — rendbe rakott pulóverkupacok, vasalt ingek.
Harminc éven át figyelt rá, hogy „tűből húzták elő” módjára nézzen ki.
Hogy az emberek azt mondják: „Micsoda szerencséje van Genának a feleségével.”
Szerencséje.
Kiment a folyosóra, kinyitotta a kamrát, és elővett egy tekercs fekete építési zsákot.
Vastag, 120 literes zsákok voltak.
Olyanok, amikben felújítás után hordják ki a szemetet.
Vagy azt, ami egy régi életből megmaradt.
Natalja visszament a hálóba.
Egyetlen mozdulattal lesöpörte a pulóverek halmát egy zsák tátott szájába.
Utána repültek a farmerok is.
Az ingeket le sem vette a vállfáról — a műanyag vállfákkal együtt dobálta be, amelyek ropogtak, ahogy egymás súlya alatt eltörtek.
Volt ebben a hangban valami megnyugtató.
Ropp.
Ez volt a kedvenc kasmírpulóvere, amit ő adott neki évfordulóra.
Ropp.
A díszes, „ünneplős” öltönye.
Natalja feszesen dolgozott.
A fürdőben: borotva, parfüm (az is az ő ajándéka volt), fogkefe.
A dolgozószobában: töltők, valami papírok az asztalról.
Nem válogatott.
Nem nézett zsebekbe.
Minden, ami hozzá tartozott, ment a zsákokba.
Két hatalmas fekete batyu állt a folyosó közepén.
Natalja ránézett az órára.
Eltelt egy óra.
Hamarosan jönnie kellett.
A csapról szóló mese azt jelentette, hogy vacsorára hazaér.
Kiment a konyhába, vizet töltött magának.
A pohár megkoccant a fogán.
Na, tessék.
Elkezdődött.
Az adrenalin, ami egy órán át vitte, lassan visszahúzódott.
De nem engedte magát összeroppanni.
Most nem.
Majd később.
Megszólalt a kaputelefon.
Natalja ránézett a készülékre.
Nem vette fel.
Tudta, hogy kulcsa van.
Kattanás a zárban.
Az ajtó kitárult.
— Natasa, miért nem veszed fel a kaputelefont? — Gennagyij hangja vidám volt, elégedett magával.
Belépett, beengedve a hideg lépcsőház szagát és… egy gyenge, alig érezhető női parfümillatot.
Édes volt.
Gejl.
Nem az övé.
A kezében egy szép dobozt tartott, szalaggal átkötve.
— Vettem tortát is!
„Madártej”, ahogy szereted.
Fáradt vagyok, borzasztóan.
Apámnál a csövek teljesen elrohadtak, pepecselni kellett…
Elakadt.
A mosoly lassan lecsúszott az arcáról.
Meglátta a zsákokat.
Két hatalmas fekete zsákot, amelyek elzárták az utat a lakásba.
Gennagyij mozdulatlanná dermedt, még az ajtót sem csukta be maga mögött.
A huzat a lábánál húzott, de ő észre sem vette.
A zsákokról Nataljára nézett, aki a konyha ajtajában állt, karját a mellkasán összefonta.
Otthoni ruhában volt, abban a kényelmesben, de úgy nézett rá, mintha most látná először.
Vagy mintha csak egy futár lenne, aki eltévesztette a címet.
— Nat, mi van veled?
Takarítasz? — megremegett a hangja, eltűnt belőle az az önbizalom, amivel egy perce még a csövekről hazudott.
— Mik ezek a zsákok?
Elindult előre, mintha át akarna lépni a fekete fólián.
— Maradj ott, — mondta halkan Natalja.
Nem parancsolt.
Csak kijelölt egy tényt.
Egy határt.
Egy óra alatt összecsomagolta a férje holmiját, amíg az „a rokonoknak segített”.
Gennagyij megállt, még mindig kinyújtott kézzel tartotta a tortát, mint valami nevetséges pajzsot.
— De mi történt?
Apámtól jövök, fáradt vagyok, éhes…
Mit képzelsz, mit csinálsz?
— Nat, nem tekerd fel magad!
Natalja szó nélkül a zsákokhoz lépett.
Megfogta az első zsák csomóját, és olyan erővel, ami meglepő volt a korához képest, kihúzta a lépcsőházba, egyenesen a férje lába elé.
Aztán a másodikat is.
Odabent a műanyag vállfák utoljára roppantak egyet.
— Natasa! — kezdett felforrni benne a düh, az arca foltos lett.
— Hagyd abba ezt a cirkuszt!
Mi ütött beléd?
Az emberek még kinevetnek!
Natalja kihúzta magát.
Egyenesen a szemébe nézett.
Azokba a szemekbe, amelyek harminc évig otthonosak voltak, most pedig csak vizes-szürkék voltak.
Üresek.
— Hívtalak, Gena, — mondta nyugodtan.
— Jó, hívtál, és?
Kezet mostam, nem hallottam!
Zúgott a víz!
— Felvetted.
Véletlenül.
A zsebedben.
Gennagyij elsápadt.
A vörös foltok eltűntek, helyüket a zavarodottság maszkja váltotta fel.
A szája félig nyitva maradt, de hang nem jött ki.
Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni.
A tortás doboz a kezében áruló módon megbillent.
— Mindent hallottam, Gena.
A „vizes” részt is.
Meg azt is, hogy „itt meleg van”.
Natalja szünetet tartott, hagyta, hogy a szavak nehéz kövekként essenek le.
— A törölközőt átadtad?
Pont.
A lépcsőház csöndje csengővé vált.
Hallani lehetett, ahogy valahol fent a lift zúg.
Gennagyij megpróbált valamit mondani, előhúzni a megszokott kifogást, de a nyelve nem engedelmeskedett.
A tény túl nyilvánvaló volt.
Nem volt mivel takarózni — se apával, se csövekkel.
Natalja lehajolt, levette a polcról a férje otthoni papucsát — a régi, kitaposott darabot, amiben esténként tévét nézett.
És szépen a fekete zsák tetejére tette.
— Most pedig hívj taxit.
Oda, ahol meleg van.
— Natasa, várj…
Harminc év…
Nem teheted ezt így…
Egy hülyeség miatt… — felé lépett, meg akarta fogni a kezét, de Natalja jeges tekintetébe ütközött.
— De megtehetem, Gena.
Mindent megtehetek.
Csak hazugságot hallgatni nem akarok többé.
Natalja hátralépett a lakásába.
A saját világába, amely most sokkal kisebb lett, de százszor tisztább.
— A kulcsokat tedd a komódra.
Vagy dobd a zsákba, nekem mindegy.
Lassan csukta be az ajtót.
Időt adva neki, hogy megjegyezze az arcát.
Nem könnyes volt.
Nem könyörgő.
Büszke.
— Nat! — kiáltotta a résen át.
— Meg fogod bánni!
Kinek kellesz te ötvenöt évesen?!
Az ajtó becsapódott.
A zár kattant.
Egy fordítás.
Még egy.
Natalja homlokát a hideg fémnek támasztotta.
A túloldalon csend volt.
Aztán zörgés, egy fogak között odavetett káromkodás, és a hívott lift hangja.
Elment.
A tortával, a zsákokkal és harminc évvel együtt.
Natalja kiment a konyhába.
A hús a sütőben régen kihűlt.
Elővette a szép bögrét, forró citromos teát töltött magának.
Leült a székre, a sötét ablakot nézte.
Nem volt otthonos.
Nem hazudott magának — nagyon szorongott.
A lakás üressége a fülére nehezedett.
Aztán ránézett a tükröződésére az üvegben.
Ott ült egy nő, akinek már nincs hazug férje.
Egy nő, aki nem tűrt tovább.
— Semmi baj, — mondta hangosan a csöndnek.
— A törölközők mostantól úgyis csak az enyémek.
Ivott egy kortyot.
A tea erős volt, forró.
Az élet ment tovább.
És úgy tűnt, most kezdett igazán az övé lenni.
És te meg tudnád tenni ugyanezt — azonnal, beszélgetés nélkül, harminc év házasság után is kiraknád az ajtón?
Vagy mégis meg kellett volna hallgatni?
