A vendégek tapsoltak, az anyós pedig sírva kirohant.
— Már megint ezzel a löttyel akarod megmérgezni a fiamat?
Olyan szaga van, hogy a legyek röptükben hullanak le! — Tamara Igorjevna a konyha ajtajában állt, csípőre tett kézzel, és a tekintetével fúrt belém.
Még csak hátra sem fordultam, tovább vágtam a zöldfűszert.
A kés tompán kopogott a deszkán.
A vendégek érkezéséig fél óra volt hátra, a „kedvenc” rokonom pedig már ebédre megjött ellenőrizni.
Ez idő alatt megtudtam tőle, hogy nálam ragad a padló, a függönyök „kispolgáriak”, én pedig úgy nézek ki, mintha egy hete vagonokat pakolnék.
— Ez burgundi ragu, Tamara Igorjevna — préseltem ki a fogaim között, próbálva, hogy a hangom egyenletes maradjon.
— Szergej imádja.
És ma az ő ötvenedik születésnapja van, ezért a menüt az ünnepelt hagyta jóvá.
— Az ízlés változik, drágácskám! — lépett egészen közel, és megéreztem a hajlakkjának émelyítő szagát.
— Szerjózsának viszont csak egy mája van.
A fűszereiddel még a sírba viszed.
Nézz csak magadra, vörös vagy, mint a rák.
Gondolom, ugrál a vérnyomásod.
Ez mind a dühtől van.
Az ujjaim rászorultak a kés nyelére.
Legszívesebben visszaszóltam volna úgy, hogy beleremegjenek a falak.
De szót adtam a férjemnek: semmi botrány.
Az ötven év komoly dátum.
Jönnek fontos emberek, a főnökség, távoli rokonok.
Mindennek tökéletesnek kell lennie.
Mély levegőt vettem, és tízig számoltam.
— Menjen a nappaliba, Tamara Igorjevna.
Fogadja a vendégeket.
Itt én egyedül is boldogulok.
Az anyós demonstratívan felhorkant, megigazította a mellén a hatalmas brosst, és elvonult, valamit morogva „hálátlan faluról”.
Az este feszült hangulatban indult.
A vendégek helyet foglaltak a nagy kihúzható asztalnál, ünnepi terítő alatt.
Szergej, a férjem, a fő helyen ült.
Fáradtnak tűnt, de boldognak.
Mellette, mint egy sügér a leshelyén, ott telepedett az anyukája.
Folyton láthatatlan porszemeket söpört le a zakójáról, és hangosan kommentált minden koccintást.
— Na, az egészségre! — kiáltotta Viktor, Szergej régi katonatársa.
— Legyen a ház bőségszaru, a feleség meg szépség!
— Jaj, Vitjácska, a bőségszaruról nem tudom — szólt közbe Tamara Igorjevna hangosan, túlkiabálva a poharak csengését.
— A hitelek most drágák, Marinánk meg köztudottan nagy költekező.
Vesz új csizmát, beiratkozik fitneszre.
Szergej meg robotol, mint az ökör.
Kínos csend telepedett az asztalra.
Szergej köhintett, lesütötte a szemét, és gyorsan lehajtotta a poharát.
Én az asztal másik végén ültem, és éreztem, ahogy elönti az arcomat a forróság.
Szvetá, a sógornőm, a férjem nővére, együttérzően meglökött a lábam alatt az asztalnál.
— Ne foglalkozz vele — súgta, miközben salátát szedett.
— Nála ma mágneses vihar van.
De a vihar csak most kezdődött.
Kiszaladtam a konyhába a melegért.
A hatalmas tál, benne borban párolt hús zöldségekkel, isteni illatot árasztott.
Büszke voltam erre a receptre.
Bevittem a tálat a szobába, a vendégek felélénkültek, nyújtották a tányérjaikat.
— És íme a meleg! — jelentettem be vidáman, próbálva mosolyogni.
Elindultam körbe, és adagoltam a porciókat.
Amikor az anyósomhoz értem, hirtelen zsebkendővel befogta az orrát, és hátrahőkölt.
— Fú!
Micsoda rémálom! — a hangja tele volt színpadias borzalommal.
— Marinocska, te mit csináltál, a szeméttelepen találtad a húst?
A beszélgetések elhaltak.
Mindenki ránk meredt.
— A hús a legfrissebb, a piacról van — válaszoltam határozottan, bár a merőkanál a kezemben áruló módon megremegett.
— Tényleg?
Akkor miért van rohadt szaga?
És különben is… — villát vett a kezébe, undorodva megpiszkálta a tányérjában lévő ételt, amiből már szedtem neki, majd hirtelen megdermedt.
— Irgalmas Isten!
Ljuda, Szvetá, nézzétek!
Felcsippentett valamit a villájával, és magasabbra emelte.
A csillár fényében megcsillant egy hosszú, kékesfekete hajszál.
Úgy lógott a marhahúsdarabról, mint egy undorító kígyó.
— Haj! — ordította diadalmasan az anyósom.
— Az ételben!
Micsoda ocsmányság!
Megdermedtem.
Nekem gesztenyebarna bob frizurám van.
Szergejnek rövid, ősz „sündisznó” haja.
Fekete haj ezen az asztalon csak egyetlen embernek volt.
Annak, aki harminc éve festi magát „hollószárny” árnyalatra.
— Anya, ez a tiéd — mondta fáradtan Szergej, még csak rá sem nézve a villára.
— Micsoda?! — Tamara Igorjevna majdnem lilára vált.
— Te mered az anyádat vádolni?
Ez ő volt!
A feleséged direkt dobta bele!
Gyűlöl engem!
Meg akar szégyeníteni az emberek előtt!
Láttam, hogy a konyhában külön bűvészkedett az én tányérom fölött!
Hajjal akart etetni, vagy még bele is köpött!
Megragadta a tányérját, és erővel ellökte magától.
A sűrű szósz a terítőre fröccsent, zsíros cseppek repültek Szergej ingére és Szvetá ünneplő ruhájára.
— Vigyétek el ezt a sz*rt! — visította, egyre jobban belelovallva magát.
— Ezt én nem eszem meg!
Te egy senkiházi háziasszony vagy!
Szergej, egy slampos és bunkó nőhöz mentél hozzá!
A fülemben zúgni kezdett minden, mintha víz alá kerültem volna.
Láttam a vendégek eltorzult arcát, a zavarodott férjemet, aki szalvétával próbálta letörölni a foltot, és az anyósom diadalittas tekintetét.
Élvezte a pillanatot.
Megint nyert.
Megint megalázott a saját házamban.
A világ egyetlen pontra szűkült: a tányérjára, benne a ragura.
Odamentem hozzá.
Nyugodtan, hirtelen mozdulatok nélkül.
A kezembe vettem a tányért.
Nehéz volt, kerámia, meleg.
— Nem eszi meg? — kérdeztem halkan.
— Nem! — üvöltötte, magasra emelve az állát.
— Ezek moslékok a disznóknak!
— Edd meg te magad!
Teljes erőből, szívből, egyetlen mozdulattal az arcába csaptam a tányér tartalmát.
Megállt az idő.
A húsdarabok lassan csúsztak le az arcán, a szósz az orráról csöpögött a csipkés jabójára, egy főtt répadarab beleragadt a dús frizurájába.
Tátott szájjal ült, levegő után kapkodva, és úgy nézett ki, mint egy bohóc egy balul sikerült jelenet után.
A szeme kitágult a teljes, állati hitetlenségtől.
Egyetlen másodpercnyi csend örökkévalóságnak tűnt.
— Azta — szólalt meg valaki a csendben.
Aztán Viktor, aki a szélén ült, lassan, átéléssel tapsolt.
Egyszer.
Másodszor.
— Bravó! — ordította.
A nappali felrobbant.
Az emberek nem csak tapsoltak — ünnepeltek.
Szvetá hangosan nevetett, szalvétával törölgette a könnyeit.
Szergej kollégái helyeslően morajlottak.
Még az úri Verá néni is bólogatott.
Ezek az emberek évek óta nézték az ő jeleneteit.
Mindenki mindent értett.
Az anyós felpattant, feldöntve a széket.
Úgy nézett ki, mint egy felbőszült fúria paradicsomszószban.
— Ti… ti… csürhe! — hörögte.
— A lábam be nem teszem ide többet!
Megátkozlak benneteket!
Kirohant a szobából, hangosan dobogva.
Hallatszott, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, olyan erővel, hogy a vitrinben megcsörrent a kristály.
Ott álltam a szoba közepén, és a kiürült széket néztem.
A düh elment, csak csengő üresség és félelem maradt utána.
Elrontottam az évfordulót.
Megszégyenítettem a férjemet a főnökei előtt.
Most feláll, és azt mondja, pakoljak.
Szergej lassan felállt.
A zárt ajtóra nézett, aztán rám.
Az arca olvashatatlan volt.
Levette a foltos zakóját, szépen a szék támlájára akasztotta.
Odajött hozzám.
Én lehunytam a szemem, kiabálást várva.
— Marina — a hangja ijesztően nyugodt volt.
— Bocsáss meg — suttogtam.
— Nem bírtam ki.
Összepakolok…
— Ne beszélj butaságot — hirtelen elmosolyodott.
Szélesen, vakmerően, mint fiatalkorában.
— Tudod, mit bánok?
Kinyitottam a szemem.
— Mit?
— Hogy nem vettem fel videóra.
A vendégek felé fordult, és felemelte a poharát:
— Barátaim!
Elnézést ezért a cirkuszért.
De őszintén szólva tíz éve vártam ezt a pillanatot.
Anya persze lehiggad és visszajön, bocsánatkérést fog követelni…
Megállt, végignézett mindenkin, majd hirtelen a zakója belső zsebéhez nyúlt.
Előhúzott egy összehajtott papírt.
— …de ennek már semmi jelentősége nem lesz.
Marin, később akartam meglepni, amikor mindenki hazament, de úgy látszik, eljött a pillanat.
A kezembe adta a papírt.
— Mi ez? — remegő ujjakkal kinyitottam a dokumentumot.
Adásvételi szerződés volt.
— Költözünk — mondta egyszerűen Szergej.
— Egy vidéki házba.
Tegnap írtam alá az üzletet.
Ez a lakás, aminek a kulcsa anyánál van, és amivel minden áldott nap a fejünkhöz vágta, az az övé marad.
Lakjon itt, adja ki, csináljon, amit akar.
Mi pedig elmegyünk.
Oda, ahol a címünket csak egy szűk kör fogja tudni.
A szobában újra csend lett, de ez már másféle csend volt — ámuló, ünneplő.
— Komolyan mondod? — nem hittem a szememnek.
— De honnan a pénz?
Hiszen mi…
— Öt éve gyűjtök.
Mellékállásokat vállaltam, befektettem.
Hallgattam, nehogy elkiabáljam, és hogy anya ne tudja meg idő előtt.
Azt akartam, hogy új életet kezdjünk.
Ellenőrzések nélkül, levesben talált hajszálak nélkül, és idegen kulcsok nélkül a zárban.
Átölelt, szorosan magához húzott.
— Harcos vagy — súgta a fejem búbjába.
— De most már nem kell harcolnod.
A várunk a miénk lesz.
Külön.
— Csókot! — kiáltotta Viktor.
— Csókot! — vették át a többiek.
A vendégek kiáltozása közben csókolóztunk, és én megértettem: a ragu, amit az anyós arcára kentem, nem hiszti volt.
Az egy pont volt.
Egy nagy, szaftos pont a régi élet végén.
És egy új kezdet.
