Én pedig abbahagytam, hogy etessem és főzzek rá.
– Na akkor, Lena, én mindent eldöntöttem.
Ettől a hónaptól a fizetésemet nem teszem többé a közösbe.
Anyának autó kell, a régi rozsdahalma már teljesen szétesik, tegnap megint egy csomó pénzt hagyott a szervizben.
A dácsára járnia kell, élelmiszert szállítani, és a térde is fáj.
Szóval az étel, a rezsi és a jelzálog mostantól a te dolgod.
Te úgyis spórolós nő vagy, majd valahogy megoldod.
Tovább törölgettem a konyhaasztalt, de a rongy már nem csak siklott a felületen, hanem nyikorgva belemart a munkalapba.
Ugyanazt a foltot dörzsöltem olyan dühvel, mintha lyukat akarnék dörzsölni egyenesen a pokolba, ahová abban a pillanatban nagyon szívesen elküldtem volna a drága jó férjemet.
– Anyának autó? – lassan kifújtam a levegőt, igyekezve, hogy a hangom nyugodt maradjon.
– Szerjózsa, nem zavar, hogy húsz évre jelzálogunk van, és Szása idén iskolába megy?
Előkészítés, egyenruha, tankönyvek…
Egyáltalán tudod, mennyibe kerülnek most a normális élelmiszerek, ha nem csak tésztán akarunk élni?
– Jaj, ne kezdd már, – legyintett Szergej, és a kekszes tányér felé nyúlt, amit reggel vettem.
– Mindig drámázol.
Az anya szent dolog.
Egyedül nevelt fel, kötelességem segíteni.
Te meg dolgozol, múlt hónapban prémiumot is kaptál.
Szóval, Lena, ne légy anyagias.
Hiszen család vagyunk.
Ránéztem az elégedett arcára.
Család, mi.
Milyen szép szó.
Csak ebben a „családban” az utóbbi időben a játékszabályokat kizárólag Szerjózsa állította fel, és mindig a saját javára.
A mi egyszobás lakásunkban a hálótelepen az esték általában ugyanúgy teltek.
A tévé zaja, ahol valaki mindig vitatkozott vagy lövöldözött, a sült krumpli szaga – Szerjózsa kedvence –, és az én próbálkozásaim, hogy közben ellenőrizzem Szása leckéjét és elindítsam a mosógépet.
Most a megszokott hangokhoz hozzáadódott a férjem egyenletes csámcsogása is.
Az utolsó zabkekszet ette meg, anélkül hogy megkérdezte volna, akar-e még valaki.
– Figyelj, Szerjózsa, – beledobtam a rongyot a mosogatóba.
– Ha te nem teszel a közösbe, akkor a kiadásaink is… külön lesznek.
Te spórolsz anyádnak autóra, én pedig a saját fizetésemből eltartom magam és a fiamat.
– Mármint hogy? – még rágni is abbahagyta.
– Azt javaslod, hogy kenyéren és vízen éljek?
– Nem, miért.
Megveszel magadnak mindent, amit akarsz.
A saját fizetésedből.
Abból, amit mostantól anyádnak teszel félre.
– Lena, ne beszélj marhaságokat, – összehúzta a szemöldökét, az arca bikásan makaccsá vált.
– Te feleség vagy, vagy mi.
A te kötelességed etetni a férjedet.
Nem kérek én kaviárt.
Főzz levest, süss fasírtot, ahogy szoktad.
Ennyi az egész.
– A fasírt, Szerjózsa, húsból van.
A hús pedig pénzbe kerül.
Abba a pénzbe, amiből a közös kasszában most harmincezerrel kevesebb van.
Szóval fasírt csak annak lesz, aki fizet is érte.
Megfordultam, és bementem a szobába a fiamhoz.
Szása a színező fölött ült, a nyelvét kidugta a koncentrálástól.
Szása, az én kicsim…
Miatta tűrtem ezt a cirkuszt olyan sokáig.
Azt hittem, a gyereknek kell az apja.
De amikor láttam, hogy ez az „apa” teljes nyugalommal rám tolja az összes pénzügyi gondot az anyósa szeszélye miatt, éreztem, hogy bennem valami végleg kiégett.
Tudjátok, ez úgy van: sokáig parázslik, aztán – puff –, és már csak hideg hamu marad.
Másnap reggel nem sütöttem a szokásos tojást szalonnával kettőnknek.
Zabkását főztem magamnak és Szásának, bogyós gyümölccsel.
Szergej kivánszorgott a konyhába, álmosan dörzsölte a szemét.
– És az én reggelim hol van? – a üres serpenyőre meredt.
– A boltban, Szerjózsácska.
A polcon.
Ott, amiért nem fizettem a te pénzeddel, – nyugodtan ittam a kávémat, és a szürke panelházakat néztem az ablakon át.
– Te ezt komolyan gondolod? – még a hangját is felemelte.
– Pénz miatt éheztetsz?
Micsoda dög vagy te, Lena.
Jó, majd a munkahelyen eszem valamit.
Elment, és nagyot csapott az ajtóval.
Én pedig leültem, és számolni kezdtem.
A jelzálog: huszonötezer.
A rezsi: hét.
Óvoda, szakkörök, étel…
Ha kiveszem a menüből Szerjózsa étvágyát (úgy evett, mintha nem lenne holnap, naponta háromszor, és mindig hússal), még marad is egy kicsi új csizmára.
A fenébe is, két éve nem vettem magamnak csizmát.
Mindig Szerjózsának ment a pénz alkatrészre a régi autójához, vagy új telefonra, vagy az anyjának, Antonina Petrovnának fogra.
Antonina Petrovna külön fejezet.
Arcra ártatlan csecsemő, fogásra pitbull.
Naponta háromszor hívta a Szerjózsácskáját.
– Kisfiam, mi az, hogy Lénának kabátot vettetek.
A régi még jó.
Nekem meg üdülni kéne, fáj a hátam.
És Szergej, a jó Szergej, engedelmesen vitte neki a pénzt, a mi sovány költségvetésünkből faragva le.
Eltelt egy hét.
Én csak kettőnkre főztem.
A hűtőben lett egy „saját” polcom, ahol joghurt, gyümölcs és a mi sült csirkénk volt Szásával.
Szergej először őrjöngött, próbált engedély nélkül enni belőle.
– Hé, Lena, ez most valami csapda? – rázta a félig üres virslis csomagot.
– Miért csak hármat vettél?
– Mert kettő Szásának, egy meg nekem.
Neked ebben a listában nincs hely, Szergej.
Te spórolsz.
Élvezd a spórolás folyamatát.
– Te… te nem vagy normális! – ordította, köpködve a nyáltól.
– Az anyám sokkot kap, ha megtudja, hogyan kínzod a férjedet!
– Hívd fel, panaszkodj, – meg se rebbent a szemöldököm.
– Hátha küld neked ételes dobozokat.
Aztán együtt le is locsoljátok az autót.
Őszintén, nehéz volt.
Egy lakásban élni valakivel, aki úgy néz rád, mintha a nép ellensége lennél, az nem egy leányálom.
A levegőben állandóan lógott a feszültség, sűrűn és ragacsosan.
A tévé zaja elviselhetetlenné vált, úgyhogy fogtam a fiamat, és inkább kimentünk a parkba, csak ne halljam azt az örök dumát politikáról meg fociról.
A forráspont pénteken jött el.
Fáradtan értem haza a munkából, csak zuhanyra és egy csésze teára vágytam.
Bemegyek a konyhába – és romok.
Szergej „gazdálkodni” akart.
A mosogatóban edényhegy, a padlón szószfoltok, és az én féltett dobozom házi plovval, amit két órán át főztem, üres.
– Ó, megjöttél? – Szergej az asztalnál ült, fogpiszkálta a fogát egy gyufaszállal.
– Figyelj, a plovod most elég száraz lett.
És különben is, Lena, fejezd be ezt a cirkuszt.
Anya azt mondta, te csak azért hisztizel, mert ő most kerekeken lesz, te meg gyalog jársz.
Az irigység rossz dolog.
Némán odaléptem az asztalhoz.
Fogtam az üres tányérját, és lassan beleöntöttem a bögrémben maradt hideg teát.
– Mit csinálsz? – felpattant a székről.
– Nedvesítem az étrendedet, – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem.
– Szóval Antonina Petrovna szerint irigykedem.
Remek.
Kimentem az előszobába, elővettem a táskámat, és elkezdtem keresni a blokkot.
Reggel bementem a bankba – igazolás kellett az óvodához.
És ott, az alkalmazásban véletlenül megláttam egy furcsa műveletet.
A közös megtakarítási számlánk, amit „fekete napra” nyitottunk, ahová én minden hónapban félretettem öt-tízezer rubelt a mellékes munkáimból, üres volt.
Pontosan nulla.
– Szerjózsa, hol van a számlánkról a százhatvanezer? – halkan kérdeztem, majdnem suttogva.
Megállt a konyhaajtóban.
A szeme ide-oda kapkodott, idegesen húzogatta a pólóját.
– Hát… én… anyának nem volt elég arra a modellre, amit akart.
Azt gondoltam, ez közös pénz, és anya megígérte, hogy néha majd elvisz minket…
Abban a pillanatban megértettem, hogy vége.
A férfi ellopta a pénzt, amit anyám műtétjére tettünk félre (romlik a látása, százszor mondtam neki!), és a gyerek iskolájára, csak hogy Antonina Petrovnának egy „jobb” külföldi autót vegyen.
– Értem, – lassan kifújtam a levegőt.
– Akkor figyelj ide, Igor… ja, Szerjózsa.
Pontosan fél órád van összepakolni a cuccaidat.
– Tessék? – elkerekedett a szeme.
– Kidobsz a lakásból?
A saját lakásomból?
– A lakás az én nevemen van, az önerő a nagymamám örökségéből volt, – mondtam, miközben már húztam elő a bőröndjét a szekrényből.
– Te itt csak be vagy jelentve.
És holnap beadom a válókeresetet, meg a kijelentést is.
– Ezt nem mered!
Nélkülem el fogsz tűnni!
Ki fúr fel neked egy polcot?
Ki javítja meg a zárat?
Nem válaszoltam.
Csak pakoltam a cuccait a bőröndbe.
Ingek, zoknik, meg az a hülye „Cár” feliratú póló, amit az anyjától kapott.
– Takarodj, Szerjózsa.
Menj anyádhoz.
Az új autóba.
Akár ott is alhatsz, ha a lakásba nem enged be.
Ordított.
Próbálta kitépni a kezemből a bőröndöt, kapkodta a karomat.
De én akkor már tank voltam.
Egyszerűen toltam ki az ajtó felé.
Az előszobában megbotlott Szása tornacipőjében, és majdnem elesett.
– Még visszakúszol! – üvöltötte, amikor rácsaptam az ajtót.
– Te fogsz könyörögni, hogy legyen minden a régi!
Kinek kellesz te csomaggal!
Bezártam az ajtót mindkét zárra.
Ráfordítottam a reteszt.
És csak odatámasztottam a homlokomat a hideg fémhez.
Odabent csend volt.
Sem könny, sem hiszti.
Csak mély, szinte fizikai megkönnyebbülés.
Szása kikukucskált a szobából.
– Anya, apa elment?
– Igen, Szásácska.
Apa elment anyának segíteni.
Hosszú időre.
– És mi most plovot vacsorázunk?
– Igen, kicsim.
Mindjárt főzök újat.
Még finomabbat.
Persze az éjszaka nehéz volt.
A konyhában ültem, langyos teát ittam, és számoltam.
A jelzálog most már teljesen rajtam.
Ez huszonötezer a negyvenötezerből.
Marad húsz.
Abból kell élni, etetni a gyereket, fizetni az áramot.
Nehéz lesz?
Nagyon.
A fenébe, azt sem tudom, hogy a következő hónapban hogy oldom meg, amikor jön a fűtésszámla.
De tudod mit?
Csendben ültem.
Senki nem üvöltött a foci miatt.
Senki nem vágta a fejemhez minden megvett virslit.
A hűtőben csak nekünk volt étel.
És ez az étel tisztességesen meg volt dolgozva.
Holnap elmegyek egy ügyvédhez.
Meg kell tudni, hogyan lehet gyorsan elválni és gyerektartást kérni – bár a hivatalos minimálbéréből az csak nevetség.
De mindegy.
Vállalok még egy mellékállást, tudok weboldalakat szerkeszteni, régen csináltam, csak Szerjózsa nyafogása miatt hagytam abba, hogy „mindig a gép előtt ülsz, és a férj éhes”.
Na most majd a gép előtt ülök.
A férj meg jóllakik – csak egy másik, az anyukájánál.
Bementem a hálóba.
Az ágy felén még ott volt a kölnije szaga.
Letéptem az ágyneműt, összegyűrtem, és betömtem a mosógépbe.
Elindítottam kilencven fokon.
Mossa ki mindet.
A szagot is, meg az emléket is arról az emberről, aki szerint anyának autó fontosabb volt, mint a saját fia jövője.
Reggel napsütésre ébredtem, ami elárasztotta a konyhát.
Szása már javában építette a legóját.
– Anya, ma megyünk az állatkertbe?
Megígérted.
– Megyünk, kiscicám.
Biztosan megyünk.
Kását főztem, és arra gondoltam, hogy az élet igazából megy tovább.
Igen, most én vagyok a „elvált nő csomaggal”, ahogy Szerjózsa szeretett fogalmazni.
Igen, jönnek még bíróságok, a szerencsétlen kanapé és szekrény osztozkodása.
De megvan a legfontosabb: a nyugalom.
Többé nem kell senkinek magyarázkodnom, ha csizmát akarok venni vagy a gyereknek új festéket.
Antonina Petrovna már vagy tízszer hívott.
Nem veszem fel.
Beszélgessenek a fiával.
Most úgyis sok közös dolguk van – egy teljesen új autó.
Kíváncsi vagyok, engedi-e majd az első ülésre, vagy a hátsón marad, mint hűséges apród.
Ránéztem a kezemre.
Már nem remegett.
Felhívtam a lakatost – ma le kell cserélni a zárakat.
Nem akarom, hogy hozzáférése legyen az otthonomhoz.
Az én kicsi, szűk, de végre szabad világomhoz.
A jelzálog nem tűnt el, az adósságok sem.
De félelem nincs.
Csak tiszta, hideg bizonyosság, hogy meg fogom oldani.
A nők amúgy is szívós népek, főleg amikor eljutnak a végső pontig.
Olyanok vagyunk, mint az ablakpárkányon a kis ibolyák: lehet nem locsolni, árnyékba tenni, mégis áttörünk és kivirágzunk.
Minden Szerjózsa és az ő anyja ellenére.
És te mit tettél volna a hősnő helyében?
