– Az ő holmijához ne nyúlj – Oleg a hálószoba ajtajában állt, mellkasán összefont karral.
– Julja majd maga eldönti, mit hova akar áttenni.
– A te dobozaidat már kiraktam a folyosóra.
– Az autó a ház előtt vár.
Megdermedtem a nyitott szekrény előtt.
Egy üres vállfát tartottam a kezemben.
A padlón két kartondoboz állt, amelyekbe a könyveimet, egy régi fényképalbumot és néhány apróságot tettem.
Tizenkét év.
Ennyi ideig éltünk ebben a lakásban.
Akkor vettük, amikor Olegnek még nem volt cége, csak adósságai, egy öreg autója és rengeteg ambíciója.
Én akkoriban két munkahelyen dolgoztam, csirkeszárnyból főztem levest, és hittem benne, hogy mindennel megbirkózunk.
– Tizenöt évvel fiatalabb nálad, Oleg – fordultam felé, és igyekeztem nyugodtan beszélni.
– Huszonkét éves.
– Nem te kellesz neki.
– A pénzed kell neki.
– Persze – horkant fel Oleg megvetően.
– Már kezdődik is a közönséges női féltékenység.
– Julja más.
– Könnyed, ragyogó, tele van energiával.
– Melletted úgy érzem magam, mint egy öregember.
– Te mindig elégedetlen vagy valamivel, mindig csak nyaggatsz.
– „Oleg, méresd meg a vércukrodat”, „Oleg, menj el orvoshoz.”
– Elegem van.
– Élni akarok, érted?
– Teljes életet élni.
– Rendben, siessünk, este étterembe megyünk, és még át is kell öltöznöm.
Még csak rám sem nézett.
A tekintetét vadonatúj okostelefonjára szegezte, amelyen folyton új, emojikkal teli értesítések villantak fel.
Lezártam a dobozt, majd ragasztószalaggal leragasztottam.
Nem rendeztem hangos jelenetet.
Nem volt sírás, összetört tányér vagy kiabálás.
Mindezt három nappal korábban magam mögött hagytam, amikor véletlenül megláttam őket a bevásárlóközpontban.
Oleg a derekánál fogta azt a lányt, miközben ő nevetett, és egy újabb drága táskát választott.
A bankkártyámat letiltotta, és kijelentette, hogy nem kötelessége eltartani a volt feleségét.
Felvettem a dolgaimat, és elindultam a kijárat felé.
A kulcsok a folyosói szekrényen feküdtek.
Oleg az ajtóhoz lépett, és türelmetlenül várta, hogy végre elmenjek.
– A lakást a saját nevemre íratom – vetette oda a hátam mögé.
– Julja mégsem költözhet egyik bérelt lakásból a másikba.
– Te pedig menj az anyádhoz, neki nagy háza van a külvárosban, bőven van hely.
Nem válaszoltam.
Egyszerűen kiléptem a küszöbön, a nehéz fémajtó pedig tompa csattanással bezárult mögöttem.
Oleg végignézett a hálószobán, fintorgott, kinyitotta az ablakot, majd tárcsázott egy számot.
– Szia, Julja.
– Kész, a lakás szabad.
– Hozhatod a bőröndjeidet.
– Igen, már hívtam takarítókat, estére minden ragyogni fog.
– Várlak, kicsim.
Julja három órával később érkezett.
Rövid farmersortot, könnyű felsőt és vaskos sportcipőt viselt.
Mögötte három rakodó hozta be a hatalmas rózsaszín táskákat és a cipősdobozokat.
– Jaj, Olezsek, miért ilyen unalmas itt a tapéta? – rögtön bement a nappaliba, és undorodva megérintette a függönyt.
– Olyan régimódi az egész.
– Mindent át kell alakítani.
– Ez a bőrkanapé pedig fúj, egyáltalán nem mutat jól a fényképeken.
– Világos, bolyhos kanapét akarok.
– Mindent megcsinálunk, kicsim – Oleg átölelte, és fiatalnak, mindenhatónak érezte magát.
– Holnap rögtön hívunk egy mestert.
– Nálad van a kártya, semmit se tagadj meg magadtól.
– Te vagy a legjobb – nyomott egy puszit az arcára, majd rögtön hátrébb lépett, amikor meglátta magát a tükörben.
– Na, videót kell készítenem arról, hogy elköltöztem.
– Figyelj, hol van nálad a robotporszívó?
– Nem látom sehol.
– Eddig valahogy megvoltunk nélküle – mondta Oleg, és enyhe kellemetlenséget érzett.
– Nasztja takarított.
– A volt feleséged cseléd volt, vagy mi? – Julja hangosan felnevetett.
– Saját kezűleg mosni fel a padlót?
– Na, írd a listát: robotporszívó, új kávéfőző, és a konyhai gépeket is le kell cserélni.
– Ezek már nem divatosak, biztosan háromévesek.
Oleg leült a kanapé szélére.
Valami enyhén beléhasított, hiszen ezeket a gépeket Nasztjával együtt vették, és úgy örültek nekik, mint a gyerekek.
De amikor a fiatal, karcsú Juljára nézett, aki már a tükör előtt forgolódott, és egy új ruhát próbált, gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat.
Minden úgy van jól.
Tovább kell lépni.
Nasztja egyszerűen lemaradt az élettől.
—
Anyám házában mintha megállt volna az idő.
Régi fából készült komód, csipketerítők a televízión, a falióra egyenletes ketyegése.
– Egyél, Nasztyenka – anya egy tányér forró túrós lepényt tett elém.
– Teljesen lefogytál abban a városban.
– Már csak a szemed maradt.
– Nem kívánom, anya – az ablaknál ültem, és a virágzó almáskertet néztem.
– Tudod, nem érzek haragot.
– Csak valami ürességet.
– Mintha minden erőt kiszívtak volna belőlem.
– Ez a fáradtságtól van, kislányom.
– Hiszen éveken keresztül mindent te cipeltél a hátadon.
– Az ő cégét, a jelentéseket, az egész háztartást.
– Nélküled egy lépést sem tudott tenni.
– Emlékszel, amikor három éve tüdőgyulladással feküdt?
– Hetekig el sem mozdultál az ágya mellől, te magad pedig olyan sápadt voltál, mint a fal.
– Emlékszem – mosolyodtam el keserűen.
– Most pedig azt mondja, hogy mellettem öregszik meg.
– Jól van, anya, ne beszéljünk erről többet.
– Holnap bemegyek a városba, munkát kell keresnem.
– Alkalmi munkákból nem lehet messzire jutni, és nekem is el kell terelnem a figyelmemet.
– Így van.
– Okos vagy, és olyan könyvelő, amilyet nagyítóval kell keresni.
– Tönkremegy nélküled, Nasztja.
– Majd meglátod.
– Az ilyen férfiak azt hiszik, hogy a sikereik kizárólag a saját érdemeik.
– Pedig minden sikeres vállalkozás mögött ott áll egy nő, aki rendszerezi a papírokat, és biztosítja a hátországot.
Nem hittem az igazságosságról szóló mesékben.
Az élet cinikus dolog.
Az árulók gyakran sokáig és boldogan élnek, miközben azok, akiket eltaposnak, éveken keresztül próbálják összerakni magukat.
De én nem akartam tétlenül ülni.
Harminchét évesen még nem ér véget az élet, még akkor sem, ha az ágyadban elfoglalta a helyedet egy huszonkét éves modell.
—
Két hónappal később Oleg észrevette, hogy a cég üzleti számlájáról ijesztő gyorsasággal fogy a pénz.
Korábban Nasztja intézett mindent.
Pontosan tudta, mikor kell adót fizetni, hol lehet spórolni, és mely ügyfelek késnek a fizetéssel.
Most Oleg ügyeit egy új alkalmazott, egy Gyenyisz nevű fiatalember kezelte, akit Julja ajánlott.
– Oleg Vlagyimirovics, van itt egy kis probléma – Gyenyisz bizonytalanul toporgott az iroda ajtajában.
– Az adóhivatal felszólítást küldött.
– Elég nagy bírságról van szó.
– Miféle bírságról? – Oleg felnézett a papírokból.
– Nálunk mindig minden rendben volt!
– Nos… Nasztaszja Igorevna az előző negyedévben módosított bevallást adott be, abban valamilyen kedvezmény szerepelt.
– Én pedig… ezt nem vettem figyelembe az új jelentésben.
– Röviden, a tisztázásig zárolták az egyik számlánkat.
– Akkor intézd el! – ordított rá Oleg.
– Miért fizetlek?
– Próbálkozom, de zűrzavar van az adatbázisban.
– Nasztaszja Igorevna sok dokumentumot a saját mappáiban tartott, és nem találom a tavalyi beszállítói szerződéseket.
Oleg ingerülten az asztalra dobta a tollát.
A telefonja kitartóan csörögni kezdett.
A képernyőn ez jelent meg: „Julja”.
– Igen, kicsim, elfoglalt vagyok.
– Olezsek, van itt valami…
– Egy autószalonban vagyok.
– Emlékszel, megígérted, hogy újabbra cseréled a kis autómat?
– Most hoztak egy fehéret, nagyon szép.
– Az értékesítő azt mondja, rögtön foglalót kell fizetni, különben elviszi valaki.
– Julja, zárolták a számlánkat – Oleg megdörzsölte a halántékát, és érezte, hogy tompa fájdalom közeledik a tarkójában.
– Halasszuk a következő hónapra, jó?
– A következő hónapra? – Julja hangja azonnal nyafogóvá és hideggé vált.
– Azt mondtad, nincs semmilyen pénzügyi problémád!
– Minden barátnőm normális autóval jár, én pedig úgy nézek ki, mint valami koldus.
– Ha nem szeretsz, mondd meg egyenesen!
Oleg felsóhajtott.
Nem akart veszekedni.
Otthon egyébként sem volt nyugalom.
Julja egyáltalán nem tudott főzni, ezért minden ételt étteremből rendeltek, ami rengeteg pénzbe került.
Az ingeit most mosodában mosták, de ott folyton tönkretették őket, vagy elveszítették a gombokat.
A lakásból eltűnt az otthonos illat.
Mindenütt zacskók, kozmetikumok és dobozok hevertek.
– Jól van – fújta ki a levegőt.
– Átutalom a személyes kártyámról.
– De ez az utolsó alkalom, Julja.
– Egy kicsit meg kell húznunk a nadrágszíjat.
– Köszönöm, nyuszikám! – Julja letette a telefont, még azt sem várva meg, hogy Oleg befejezze a takarékoskodásról szóló mondatát.
—
Eltelt fél év.
Az ősz sárga és bordó színekre festette a várost.
A főutcán sétáltam, egy új szerződésekkel teli bőrmappát szorítva magamhoz.
Sikerült elhelyezkednem egy nagyvállalatnál.
A munka nehéz volt, teljes odaadást követelt, de tisztességesen megfizették.
Kivettem egy kicsi, de nagyon otthonos lakást a park közelében.
Lecseréltem a ruhatáramat.
A megszokott farmer és bő pulóverek helyett szigorú, elegáns kosztümöket kezdtem viselni.
Kiderült, hogy a mélykék szín és a magas sarkú cipő nagyon jól áll nekem.
– Nasztja? – egy ismerős hang megállított egy kávézó bejáratánál.
Oleg az autója mellett állt.
Nem nézett ki jól.
Az öltöny, amely korábban tökéletesen állt rajta, most kissé nagynak tűnt.
Mély ráncok ültek az arcán, tekintete pedig fáradt és valahogy kialudt volt.
– Szia, Oleg – bólintottam, felesleges érzelmek nélkül.
– Te… megváltoztál – tetőtől talpig végignézett, és a szemében valami meglepetéshez hasonló villant.
– Új a frizurád.
– Jól áll.
– Köszönöm.
– Hogy vagy?
– És Julja?
– Minden rendben – morogta, és az útra pillantott.
– Éppen befejeztük a lakás felújítását.
– Julja mindent átalakított.
– Világos színek…
– Örülök nektek.
– Ne haragudj, elkések egy találkozóról – oldalra léptem, de hirtelen megfogta a kabátom ujját.
– Nasztja, várj.
– Figyelj… ez a Gyenyisz, a könyvelőnk…
– Röviden, elrontotta a jelentéseket.
– Az adóhivatal a nyakunkon van, a partnerek pedig kezdenek elmenni.
– Nem tudnál… úgy, mint régen, belenézni az adatbázisba?
– Fizetek érte, jól megfizetem.
Lenéztem a kezére, amely a kabátom ujját szorította.
Nyugodtan lefejtettem róla.
– Nem, Oleg.
– Saját munkám, szerződéseim és szigorú időbeosztásom van.
– Vegyél fel egy szakembert.
– Minden jót.
Megfordultam, és a magas sarkú cipőm kopogásával elindultam az aszfalton.
Nem éreztem diadalt.
Csak azt értettem meg, hogy mindenki maga választja meg az útját.
Könnyedséget és fiatalságot akart?
Megkapta.
Minden másért azonban ebben az életben készpénzzel kell fizetni.
Az év végére Oleg cége a bezárás szélére került.
Egy nagy szerződés, amely három éve eltartotta a vállalkozást, a konkurenciához került.
Az ok banális volt: Gyenyisz nem készítette el időben a dokumentumokat, mert összekeverte a pályázati határidőket.
Amikor Oleg ezt megtudta, olyan hangosan ordított, hogy az irodában beleremegtek az ablakok.
Gyenyisz még aznap összeszedte a holmiját, és elment, magával víve az ügyfelek elérhetőségeit.
Oleg késő este ért haza.
A lakásban sötét volt.
A hálószobából halk zene szólt.
– Julja! – kiáltotta, miközben bement a szobába.
Julja az ágyon ült, és a telefonján görgette a hírfolyamot.
Körülötte nyitott bőröndök hevertek.
Ugyanazok a rózsaszín bőröndök.
– Ó, megjöttél – még csak fel sem nézett.
– Éppen csomagolok.
– Hogy érted ezt? – Oleg megdermedt az ajtóban.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam.
– Elutazom.
– A lányokkal nyaralni megyünk.
– És egyébként is, Oleg… szakítanunk kell.
– Mi? – Olegnek elakadt a lélegzete.
– Julja, magadnál vagy?
– Miattad hagytam el a családomat, rád írattam a lakást, autót vettem neked!
– Most gondok vannak a cégnél, szükségem van a támogatásodra!
Julja végre letette a telefont, és ránézett.
A tekintete már nem volt szerelmes.
Egy számító és nagyon hideg nő tekintete volt.
– Olezsek, milyen támogatásról beszélsz?
– Fiatal és szép lány vagyok.
– Minek nekem a te problémáid?
– Folyton dühös vagy, minden száz rubelt számolgatsz és zsörtölődsz.
– Unatkozom melletted.
– A lakást a nevemre írattad, köszönöm, szép gesztus volt.
– Egyelőre nem adom el, inkább kiadom.
– Nekem van hol laknom.
– Te… rohadék – mondta Oleg, és érezte, hogy belül mindent összeszorít a sértettség.
– Mindent megtettem érted!
– Senki sem kényszerített rá – Julja felállt, és behúzta a bőrönd cipzárját.
– Te akartál magadnak egy fiatal babát.
– Azt hitted, a gazdag belső világodért szerettelek meg?
– Ne nevettess.
– Na, csáó.
– Az autó már lent vár.
Elhaladt mellette, drága parfümfelhőt hagyva maga után.
Az ajtó bezárult.
Eltelt még egy év.
Egy kis, vízparti étteremben ültem, és az előléptetésemet ünnepeltem, mert kineveztek az auditálási osztály vezetőjévé.
Mellettem Szergej, a vállalatunk jogásza ült, akivel az utóbbi időben egyre több időt töltöttünk együtt.
Néhány évvel idősebb volt nálam, nyugodt, megbízható férfi, remek humorérzékkel.
– Nasztja, nézz oda – Szergej halkan a bejárat felé biccentett.
Elfordítottam a fejem.
Az ajtó melletti legtávolabbi asztalnál egy férfi ült.
A legolcsóbb ebédet rendelte.
Régi kabátot viselt, haja látványosan megőszült, vállai pedig úgy görnyedtek, mintha egy láthatatlan, kövekkel teli zsákot cipelne.
Oleg volt az.
A cége fél évvel korábban bezárt.
Julja eladta a lakást, és semmit sem hagyott neki.
Most egy külvárosi szobában lakott, és egyszerű alkalmazottként, értékesítési vezetőként dolgozott egy kis cégnél.
Oleg felemelte a tekintetét, és észrevett.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.
Szomorúság és néma kérdés ült a szemében.
Rám nézett, ápoltan és mosolyogva, és úgy tűnt, csak most értette meg igazán, mit veszített el akkor, amikor kirakta a dobozaimat a folyosóra.
Nem jött oda.
Csak gyorsan befejezte az ételt, aprópénzzel fizetett, majd kiment az utcára, és felhajtotta a kabátja gallérját az éppen eleredő őszi eső ellen.
Tekintetemmel követtem.
Nem mozdult meg bennem semmi.
Sem sajnálat, sem káröröm.
– Minden rendben? – Szergej gyengéden megérintette a kezemet.
– Igen, teljesen – rámosolyogtam, majd kortyoltam a teából.
– Rendeljünk desszertet.
– Csodálatos este van.
