Nem is csoda: magát a település vezetőjét, Vaszilij Szergejevicset fuvarozni egészen más volt, mint traktorral silót hordani a földeken.
Petya egész járási közigazgatásban ismert volt, a falusi tanácsban kézfogással üdvözölték, a falubeli lányok pedig mindig hosszan utána néztek, amikor végighajtott a főutcán.
Petya belenézett a visszapillantó tükörbe, és megállapította, hogy igazán jóképű fickó.
Magas volt, széles vállú, az inge pedig mindig tiszta és vasalt.
Természetesen nem sietett a házassággal.
Miért akasztana önként jármot a nyakába?
Nagy volt a választék, kedvére szórakozhatott.
– Petya, ideje lenne már megkomolyodnod – ismételgette neki Grunya nagymama, miközben erős, kakukkfüves teát töltött a bögrékbe.
– Huszonöt éves vagy, és még mindig úgy röpködsz, mint egy lepke.
– A vezetőség sofőrje vagy, pénzed is van, de nincs asszony a háznál.
– Nagyi, ráérek még beledugni a fejemet a hurokba – legyintett Petya, és egy perecet dobott a szájába.
– Nekem így is jó.
– Rengeteg lány van körülöttem, én pedig szabad ember vagyok.
– Rengeteg lánya van neki…
– Mind üresfejűek, csak festeni tudják magukat – morgott Grunya nagymama, miközben a botjára támaszkodott.
– Neked komoly feleség kell, aki rendben tartja a házat, nem pedig csak a fenekét riszálja a táncban.
– Ott van például Varja, az új állatorvosunk.
– Miért ne lenne jó menyasszonynak?
– Okos lány, egyetemet végzett, és tisztelik a járásban.
– Magam is beszéltem vele.
– Szerény és tisztelettudó.
– Ha őt veszed el, nem lesz semmi gondod az életben.
– Ne hozz rám szégyent, menj el hozzá este, és látogasd meg.
Petya nem vitatkozott az öregasszonnyal.
A faluban még maga a település vezetője is tartott valamennyire Grunya nagymamától, mert szigorú, de igazságos asszony volt.
Még aznap este Petya elballagott az állatorvosi rendelőhöz.
Varja éppen befejezte a munkát, és az udvari mosdó alatt mosta a kezét.
Egyszerű kartonruhát viselt, hosszú, világosbarna haja fonatban lógott, a szeme pedig nagy és kedves volt.
Petya közelebb lépett, és tetőtől talpig végigmérte.
Szép volt, persze, de túlságosan csendes.
Nem volt benne az a tűz, amelytől a férfiak azonnal elveszítik a fejüket.
– Szia, Varja – köszöntötte Petya.
– Nincs kedved sétálni egyet?
Varja ránézett, és elpirult.
Úgy nézett rá, mintha nem az egyszerű sofőr, Petya állna előtte, hanem egy valódi herceg.
– Sétáljunk, Petya – egyezett bele.
Az esküvőt minden falusi hagyomány szerint megtartották.
Volt harmonika, hosszú asztalok közvetlenül az udvaron, és rengeteg részeg vendég.
Grunya nagymama az asztalfőn ült, és elégedetten törölgette a könnyeit a kendője sarkával.
A falubeli fiúk irigykedtek Petyára.
Varja fehér ruhában olyan volt, mint egy hattyú, ráadásul fontos szakmája volt, hiszen falun nem lehet állatorvos nélkül élni.
Petyának is jólesett hallgatni a gratulációkat és azt, milyen szerencsés embernek tartják, de nem szerette Varját.
Csak azért vette feleségül, mert a nagymamája ragaszkodott hozzá, és mert elérkezettnek látta az időt.
Két évig éltek együtt.
Varja pontosan olyan feleségnek bizonyult, amilyennek Grunya nagymama ígérte.
A ház mindig tiszta volt, az asztalon forró káposztaleves, friss kenyér és erdei gyümölcsös pite várta.
A munkahelyén is dicsérték, otthon pedig minden gyorsan és ügyesen ment a keze alatt.
Egy év múlva megszületett a fiuk, Vanyecska.
Petya rajongásig szerette a kisfiút.
Varja iránt azonban továbbra sem érzett többet.
Együtt éltek, mégis idegennek érezte őt.
Varja mindent megtett, a tekintete pedig tele volt csendes hűséggel, Petyát azonban csak zavarta ez a tekintet.
Aztán Ninka munkába állt a falusi boltban.
Ninka egészen másfajta nő volt.
Élénk, merész teremtés, ajkán élénkpiros rúzs, dús frizurával, a köpenye pedig alig ért össze a mellén.
Ha valaki belépett hozzá a falusi boltba, azonnal szélesen elmosolyodott, mintha egész nap csak rá várt volna.
Megmozdította a vállát, és csábító hangon szólt hozzá néhány szót.
Vad, mámorító szabadság áradt belőle.
Petya mindennap bejárt a boltba.
Hol cigarettát vett, hol ásványvizet a település vezetőjének.
Ninka pedig örömmel kacérkodott a főnök sofőrjével.
– Petya, te Petya, nem vinnél el este a járási központba?
– Törölték a buszt, nekem pedig feltétlenül el kell jutnom egy barátnőmhöz.
Petya elvitte.
Először a járási központba, később pedig a házához a falu szélén.
Nem sokkal később a Niva egyre gyakrabban kanyarodott be a Ninka kertjéhez vezető félreeső sikátorba.
Otthon Varja forró vacsorával és a kisfiukkal várta, Petya viszont Ninka konyhájában ült, házi likőrt ivott, és azt hallgatta, milyen nagyszerű férfi, és milyen szerencsétlen, hogy egy „unalmas állatorvosnő” a felesége.
– Válj el, Petya – suttogta Ninka, miközben átölelte.
– Minek neked ő?
– Csak a tehenek farkát tudja csavargatni, te pedig mutatós férfi vagy.
– Ketten fogunk élni, és semmi gondunk nem lesz!
A faluban azonban nem lehet zsákban tartani a tűt.
Petya azt hitte, titokban viszonyt folytat, de a falusi asszonyoknak mindenütt volt szemük és fülük.
Egyik este kissé ittasan tért haza, és már messziről érződött rajta Ninka parfümje.
Varja az előszobában várta.
– Petya, igaz, amit az emberek beszélnek? – kérdezte.
– A bolti Ninkához jársz?
Petya, akit feltüzelt a vodka és Ninka meséi a saját ellenállhatatlanságáról, kiabálni kezdett.
– És ha igen?
– Igen, hozzá járok!
– Mit fogsz tenni?
– Elegem van belőled és ebből az állandó tökéletességedből!
– Úgy élek melletted, mintha valami sírboltban lennék!
Varjának undorító volt látni és hallani őt.
Úgy érezte, nem a férje, hanem egy aljas ember áll előtte.
Petya dühében és bosszúságában felemelte a kezét, majd meglökte.
Varja fájdalmasan nekiesett az ajtófélfának, de leküzdve a fájdalmat bement a szobába a fiához.
Másnap reggel Petya lüktető fejjel ébredt.
A ház csendes volt.
Nem volt forró tea, sem Varja, sem Vanyecska.
Az asztalon gondosan összehajtott cetli feküdt.
„Ezt soha nem bocsátom meg neked.
Magammal viszem a fiunkat, és elutazom anyámhoz.”
Petya csak felhorkant.
„Menjenek csak, amerre látnak!” – gondolta.
„Most a magam ura vagyok.
Ninkával végre rendesen élünk majd.”
Még aznap Ninkához vitte a holmiját.
Amikor Grunya nagymama értesült erről a szégyenről, a botjával kergette ki a házából, és dühösen szidta.
– Idióta vagy, Petya!
– Aranyat cseréltél üveggyöngyre!
– Még vissza fogsz kúszni, de akkor már késő lesz!
Petya azonban csak nevetett rajta.
Eleinte Ninkával teljesen elveszítették a fejüket.
Az ágyban valóban tüzes volt.
A hétköznapi életük azonban gyorsan repedezni kezdett.
Varja már a kakasok előtt felkelt, és minden munka égett a keze alatt.
Ninka viszont munka előtt csak a ruháival foglalkozott.
Lusta volt vacsorát főzni, a mosogatóban hegyekben álltak a piszkos edények, Petya megjegyzéseire pedig csak legyintett.
– Nem vagyok a szolgálód.
– Neked is van két kezed!
Majdnem egy év telt el.
Petya kezdett belefáradni az állandó rendetlenségbe, a mosatlan ingekbe és Ninka végtelen ajándékkéréseibe.
Azzal nyugtatta magát, hogy legalább tüzes asszony.
Aznap Vaszilij Szergejevics korábban elengedte Petyát.
A járási vezetőséggel a megyei központba utazott.
Petya boldogan vásárolt egy doboz jó minőségű bonbont a járási központban, és Ninkához sietett.
A ház ajtaja belülről be volt zárva.
Petya lenyomta a kilincset, majd kopogott.
Csend volt, senki sem nyitott ajtót.
Egyre hangosabban kopogott, végül már a vállával is nekifeszült.
Végül zörgés hallatszott az ajtó mögül, és Ninka kinyitotta.
Nyitott köntöst viselt, a haja pedig kócos volt.
– Miért akarod betörni az ajtót? – mordult rá elégedetlenül.
Petya belépett a szobába, majd mozdulatlanná dermedt a küszöbön.
Az ágyukon egy testes férfi feküdt csizmában, bőrdzsekiben, és cigarettázott.
Ő volt a járási ellenőr, aki a falusi boltot jött ellenőrizni.
– Petya, csak ne rendezz jelenetet – mondta nyugodtan Ninka, miközben begombolta a köntösét.
– Ő Kolya.
– Magával visz a járási központba, és a központi áruház vezetőjévé tesz.
– Ne haragudj, jó fiú vagy, de a falu nem az én szintem.
– A holmidat már becsomagoltam egy táskába.
Petya állt és hallgatott.
Az ágyon fekvő férfi még csak fel sem kelt.
Csak elmosolyodott, és füstkarikát fújt.
A következő két hónapban Petya szinte megállás nélkül ivott.
Szabadnapokat vett ki a munkahelyén, később pedig majdnem az állását is elveszítette.
Vaszilij Szergejevics csak Grunya nagymama iránti tiszteletből könyörült meg rajta.
Petya az üres, hideg házban ülve napról napra újra lejátszotta a fejében az életét.
Mekkora bolond volt!
A tiszta, világos otthont, a szerető feleséget és a saját fiát Ninka hamis szerelmére és az ágyára cserélte.
Annyira undorodott önmagától, hogy legszívesebben farkasként üvöltött volna.
Elment Grunya nagymamához, a lába elé vetette magát, és könyörgött neki, hogy adja meg Varja címét.
Az öregasszony azonban csak nehézkesen felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Nincs számodra címem, Petya.
– Varja új életet épít, nem kell felkavarni a múltját.
– Már férjhez ment.
– Rendes emberhez, akihez képest te labdába sem rúghatsz.
Petya nem hitte el.
Azt gondolta, a nagymamája csak azért mondja ezt, hogy még jobban fájjon neki.
„Hiszen szeretett engem!” – gondolta.
„Ragyogott a szeme, amikor rám nézett.
Nem szerethetett bele egy év alatt valaki másba.
Odamegyek, térdre borulok, bocsánatot kérek, és megbocsát.
Megölelem Vanyecskát, és hazatérünk.”
A járási állatorvosi állomáson dolgozó ismerősein keresztül Petya végül kiderítette, hová helyezték át Varját.
A szomszédos járás egyik nagy falujába, egy állami gazdaság központi telepére.
Szombat reggel beült a Nivába, és odasietett.
Megtalálta a megfelelő utcát, majd egy rendezett téglaházat fehér kerítéssel és szép előkerttel.
Az autót távolabb, néhány fűzbokor mögött parkolta le, majd várni kezdett.
Nagyon ideges volt.
Előkészítette a szavait, és magában újra meg újra elismételte, hogyan fogja elmondani, hogy mindent megértett, és az életénél is jobban szereti Varját.
Dél körül egy vadonatúj, fényes terepjáró gurult a ház elé.
Egy magas, széles vállú férfi szállt ki belőle felhajtott ujjú munkásingben.
Úgy nézett ki, mint egy főmérnök vagy egy gazdasági igazgató.
Megkerülte az autót, és kinyitotta az utasoldali ajtót.
Varja szállt ki az autóból.
Petyának még a lélegzete is elakadt.
Teljesen megváltozott.
Már nem az a régi Varja volt.
Szép nyári ruhát viselt, haja dús hullámokban omlott a vállára, az arca pedig olyan női szépségtől és boldogságtól ragyogott, amilyet Petya soha nem látott rajta.
A férfi halkan mondott neki valamit.
Varja vidáman felnevetett, majd átölelte.
A férfi gyengéden magához húzta, és megcsókolta.
Ebben a pillanatban kinyílt a terepjáró hátsó ajtaja, és Vanyecska ugrott ki belőle.
A kisfia már egészen nagy volt.
– Sztyopa apa, nézd, milyen bogarat találtam! – kiáltotta a fiú, és odaszaladt a férfihoz.
A férfi könnyedén felkapta Vanyecskát, magasra emelte a feje fölé, a fiú pedig boldogan visított, és ugyanolyan erősen és bizalommal ölelte át az idegen férfi nyakát, ahogyan egykor Petyáét.
A férfi óvatosan letette a gyermeket a földre, átkarolta Varja derekát, majd beszélgetve együtt indultak a ház felé.
Olyan gyengéden tartotta Varját, mintha ő lenne a világ legdrágább kincse.
Petya a Nivában ült, és mindkét kezével görcsösen szorította a kormányt.
Könnyek gyűltek a szemébe.
A gyújtáskulcs felé nyúlt, hirtelen beindította a motort, majd hátra sem nézve a gázra lépett.
A lehető leggyorsabban el akart tűnni onnan, hogy senki se lássa a szégyenét és ezt a szörnyű, túl későn érkezett fájdalmat.
Petya csak most értette meg, amikor már végleg mindent elveszített, hogy két évvel korábban Varja kizárólag az ő saját ostobasága miatt tűnt idegennek.
Most azonban valóban egy másik férfi felesége lett.
Már semmit sem lehetett visszahozni vagy újraírni.
Soha senki nem állt hozzá közelebb Varjánál és a fiánál, és valószínűleg ezután sem fog.
