Én pedig hallgattam, amikor neki már nem volt hol laknia.
– Kosztya kihúzta őt egy bérelt szobából, ő meg még feltételeket szab nekünk.
Nyina Arkagyjevna ezt hangosan mondta, az asztalon át, az én saját konyhámban, a férjem és a lánya előtt.
Látszólag Allához beszélt, de úgy mondta, hogy minden egyes szava eljusson hozzám.
Én pedig közben azt a tortát vágtam fel, amelyet reggel hat óta készítettem.
– Engem senki sehonnan nem húzott ki – tettem le a kést a vágódeszkára.
– Az esküvő előtt egyedül éltem.
– És egyébként egész jól éltem.
– Mindenki jól él, amíg nem talál magának egy férfit – húzta közelebb magához a tányérját az anyósom.
– Aztán rögtön kiderül, ki az úrnő a házban.
– És valamiért ez nem az anya.
Alla belefújt a csészéjébe.
Kosztya az anyja jobb oldalán ült, a villájával egy uborkadarabot tologatott a tányérján, és olyan figyelmesen nézte az abroszt, mintha valami fontos lenne ráírva.
– Kosztya – szóltam neki.
– Mondd meg anyádnak, kié ez a lakás.
Felemelte a fejét.
Egy pillanatig azt hittem, most minden véget ér egyetlen rövid mondattal, és nyugodtan megisszuk a teánkat.
– Ugyan, mi különbség van, anya – mondta, majd ismét lesütötte a szemét.
– Inkább egyetek.
– Kihűl a torta.
A torta nem hűl ki.
Ott állt előttem: három piskótalap, tejszínes krém és fagyasztott meggy.
Azért tettem bele meggyet, mert Nyina Arkagyjevna szereti a meggyet, és mindig emlékeztet is erre.
Az anyósom maga vágott egy szeletet, nem várta meg, hogy én osszam szét a tányérokra.
– Finom – ismerte el.
– Csakhogy ebből, Kszjusa, nem lehet családot építeni.
– A tortácskák csak játékok.
– A férfi keresi a pénzt, a nő pedig mellette van.
– Heti hat napot dolgozom a műhelyben – mondtam.
– És nem keresek kevesebbet, mint a fia.
– Na, éppen ez a baj – emelte fel az ujját az anyósom.
– Ezzel megalázzák a férfit.
– Kosztya, tényleg megalázlak téged? – kérdeztem.
A kenyérért nyúlt, és nem emelte fel a fejét.
– Anya, beszéljünk másról.
Kosztya hallgatott.
Hallgatott, amikor az anyja a bérelt szobáról beszélt.
Hallgatott, amikor azt mondta, ki az úrnő.
És most is hallgatott.
– Egyébként ki fizette a konyhát? – folytatta az anyósom, végignézve a bútorfrontokon.
– Én adtam rá pénzt.
– A saját kezemmel adtam oda, a betétkönyvemből vettem ki.
– Kilencvenezer rubelt adott – válaszoltam.
– A konyha összeszereléssel együtt háromszázhúszezerbe került.
– A többit részletre vettük, és mi magunk fizettük ki.
– Ezek szerint számolni sem tudok.
– Tud.
– Csak kizárólag a saját részére emlékszik.
Alla az anyja karjára tette a kezét.
– Anya, most már tényleg elég.
– Mit mondtam én? – fordult egész testével a lánya felé Nyina Arkagyjevna.
– Én ebben a családban nem vagyok idegen.
– Én vagyok az anya.
– A fiamnak kell hogy legyen saját sarka, és az anyának abban a sarokban el kell férnie.
A „sarok” szó úgy hangzott, mintha már mérőszalaggal lemérték volna.
Este hét felé mentek el.
Alla búcsúzáskor megölelt, és azt súgta, hogy az anyja egyszerűen elfáradt az utazástól.
Az anyósom sokáig csatolta a csizmáját az előszobában, aztán anélkül, hogy felnézett volna, ezt mondta:
– Ne sértődj meg, Kszjusa.
– Én csak úgy mondom, ahogy van.
És valóban úgy lett, „ahogy van”.
Csendben mosogattunk.
Kosztya ugyanazt a tányért dörzsölte, én pedig a saláta maradékát dobozokba tettem.
– Na, mi van veled? – szólalt meg végül.
– Anyámmal úgysem lehet vitatkozni.
– Nem az anyádról beszélek – zártam el a csapot.
– Rólad beszélek.
– Ott ültél mellette, és hallgattad, ahogy a nővéred előtt úgy beszélnek rólam, mint valami eltartottról.
– Senki nem nevezett téged annak.
– Ez volt az értelme.
Felsóhajtott, betette a tányért a szárítóba, és megtörölte a kezét.
– Hatvankét éves, Kszjus.
– Egész életében ilyen volt, már nem fog megváltozni.
– Mit kellett volna tennem, botrányt csapni az asztalnál?
– Egyetlen mondatot.
– „Anya, a lakás Kszjusáé, ő maga vette.”
– Nyolc szó.
– Ugyan mi különbség van, papíron ki a tulajdonos.
– Család vagyunk.
– Az a különbség, hogy a saját lakásomban ültem és hallgattam, mint egy vendég, akinek megengedték, hogy ott lakjon.
Kosztya hátulról átölelt, és az állát a fejem búbjára támasztotta.
Szerelőhabszagú volt, aznap egy munkát fejezett be a Lipovaja Gorán.
– Beszélni fogok vele – mondta.
– Komolyan.
– A héten elmegyek hozzá, és beszélek vele.
Hittem neki.
Nyolc éve hittem, és azon az estén is hittem.
Aszja nyuszis pizsamában jött ki a szobájából, mezítláb, pedig már százszor kértem, hogy húzzon zoknit.
Az öklével megdörzsölte a szemét.
– Anya, tényleg nálunk fog lakni a nagyi?
A férjem felé fordultam.
Kosztya nagyon figyelmesen törölgette a már teljesen száraz tányért.
– Honnan vetted ezt, nyuszikám?
– A nagyi mondta.
– Azt mondta, hamarosan ideköltözik, és az én szobámban fog aludni.
– Én pedig veletek fogok.
============================
Csütörtökön négy körül értem haza nyolc helyett: a negyven cupcake-es rendelést munka közben lemondták, és a főnöknő hamarabb elengedett.
Az előszobában idegen csizmák álltak.
Nyina Arkagyjevna a gyerekszobában volt.
Az ablaknál állt egy mérőszalaggal, amelynek végét a papucsával a szegélyléchez szorította, és hangosan számolgatott valamit.
Az ablakpárkányon egy kinyitott reklámkatalógus feküdt, az oldalpáron tolóajtós szekrények voltak.
– Jó napot – mondtam az ajtóból.
Az anyósom nem rezzent össze, és zavarba sem jött.
Elengedte a mérőszalagot, amely kattanva visszacsévélődött.
– Szia.
– Egy méter nyolcvan – közölte.
– Éppen csak, de befér.
– Ha pedig a kiságyat áttoljuk a másik falhoz, még tágas is lesz.
– Ki engedte be?
– Van kulcsom.
– Honnan van kulcsa?
– A fiam adta.
Olyan nyugodtan mondta, mintha az időjárásról beszélne.
– Mégiscsak az anyja vagyok, nem a szomszéd.
– Csináltatott magának másolatot?
– Nem kérdeztem meg, hol csináltatta.
– A kulcs az kulcs.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy belépő kell ahhoz, hogy a fiamhoz jöjjek.
Aszja könyvespolcai mellett két üres, szépen összehajtott kartondoboz állt.
Magával hozta őket, busszal.
Ott álltam a gyerekszoba ajtajában kabátban, egy zacskóval a kezemben, amelyből kilógott egy vekni kenyér.
– Nyina Arkagyjevna, adja ide a kulcsot.
– A kulcsot a fiam adta – csukta be gondosan a katalógust.
– Neki is adom vissza, ha kéri.
– Te meg miért állsz ott az ajtóban?
– Gyere be, tedd fel a teavizet.
Engem hívtak be a saját lakásomba.
– Beszéljük meg szépen – mondtam.
– Hétvégén leülünk hárman: maga, Kosztya és én.
– Nyugodtan, az asztalnál.
– És megbeszéljük, mi folyik itt egyáltalán.
– Mit kell ezen megbeszélni? – vont vállat az anyósom.
– Minden el van döntve.
– A fiamhoz költözöm.
– A gyerekszoba nagy, a kislánynak nem árt, ha a szüleivel alszik, régen hárman is aludtak egy szobában, és senki sem halt bele.
– Ez az én lakásom.
– Ez a fiam lakása – mondta azzal az egyenletes hanggal, amellyel a nyilvánvalót magyarázzák.
– Ő maga mutatott meg nekem mindent: hogyan rakta le a csempét, hol burkolta be a dobozt.
– Itt minden egyes szöget ő vert be.
– Még egyszer mondom, és kérem, hallja meg: nem lesz költözés.
– Nem azért, mert maga rossz ember.
– Hanem azért, mert engem senki sem kérdezett meg.
– Majd megkérdeznek – mosolyodott el, és ismét a mérőszalagért nyúlt.
– Amikor megérkeznek a holmik, majd akkor megkérdeznek.
Leült Aszja ágyának szélére, nehézkesen, a háttámlába kapaszkodva, és a tenyerével masszírozni kezdte a térdét.
– Harmincegy év a gyógyszertári pult mögött – mondta az ablak felé.
– Napi tizenkét óra állva.
– Te harmincnégy vagy, még nem érted, hogyan zúg estére az ember lába.
Aztán elhallgatott.
Az udvart nézte, ahol fiúk rúgták a labdát egy pocsolyában, és az arca egyszerűvé vált, minden támadó él nélkül.
Csak egy már nem fiatal, fáradt nő arca volt, aki negyven kilométerről jött busszal.
Eszembe jutott, hogy három évvel korábban Aszja bárányhimlős volt, nekem pedig égtek a karácsony előtti rendeléseim.
Nyina Arkagyjevna akkor minden nap ingázott Tutajevből, az első busszal, reggel hatkor.
Három héten át.
És egyszer sem hánytorgatta fel nekem.
– Kér teát? – kérdeztem.
– Nem kérek.
– Mennem kell a buszpályaudvarra.
Felállt, megigazította a pulóverét, és már az ajtóban hozzátette:
– Gondold át, Kszjusa.
– Mégsem idegenek vagyunk.
—
Este felhívtam Allát.
Meg akartam kérdezni, mi történik egyáltalán az anyjukkal, és igyekeztem nyugodtan beszélni.
– Alla, szia.
– Anya ma itt volt.
– Mérőszalaggal méricskélte Aszja szobáját.
– Hát igen – Alla valamit rágott.
– Másképp hogyan tudná meg, hogy befér-e a szekrény.
– Hová fér be?
– Kszjus, most viccelsz? – csörrent meg valami edény a telefonban.
– Anya eladja a lakását.
– Talált vevőt, a foglalót már múlt héten megkapta, az előszerződést aláírták.
– Te nem tudtad?
Leültem egy kisszékre közvetlenül az előszobában, kabátban.
– Nem.
– Hát te tényleg nem tudsz semmiről.
Alla őszintén nem értette, mi a probléma.
– A pénzt nekünk adja Szerjozsával az első részletre, jóváhagyták a hitelünket, kétszobás lakást veszünk Gyagykovóban.
– Ő pedig hozzátok költözik.
– Kosztya már nyáron mondta, hogy lesz neki szoba.
– És szerinted ez normális?
– Kszjus, hát hová menjen? – sóhajtott Alla, és a hangja keményebb lett.
– Egyedül nevelt fel minket, apa elment, amikor én kilencéves voltam.
– Két műszakban dolgozott, hogy Kosztya befejezhesse a technikumot.
– Most segít a lányának, segít a fiának, de neki mi marad öregkorára?
– Ő is fél, egyébként.
Nyáron.
Egész nyáron Aszját vittük a Volgához, iskolatáskát választottunk neki, és azon vitatkoztunk, melyik hátizsák nem teszi tönkre a hátát.
És közben ezt az egészet nélkülem már rég eldöntötték.
============================
Kosztya tizenegy után jött haza.
Kimentem hozzá a lépcsőházba, és behúztam magam mögött az ajtót, hogy ne ébresszük fel a lányunkat.
– Anyád eladja a lakását – mondtam.
– Hát eladja.
Letette a szerszámos táskáját a lépcsőre.
– Régóta akarta, öreg az a ház.
– Azért adja el, hogy ideköltözzön.
– Te tudtad.
Hallgatott.
A fal túloldalán a szomszédoknál szólt a tévé, a lépcsőházban idegen vacsora illata terjengett.
– Kosztya, nézz rám.
– Azt mondtad anyádnak, hogy a lakás a tiéd?
Még körülbelül tíz másodpercig hallgatott.
– Nem mondtam, hogy az enyém – nyögte ki végül.
– Csak nem javítottam ki.
– Nyolc éven át.
– Mit kellett volna mondanom neki? – emelte fel a hangját, aztán rögtön az ajtó felé nézett.
– Hogy a feleségem lakásában lakom?
– Hogy beengedtek ide?
– Halálra gyötört volna vele.
– Már a technikumban is azt mondogatta: a férfi, akinek nincs saját sarka, nem férfi.
– Ezért megígérted neki az én szobámat.
– Nem ígértem meg.
– Csak azt mondtam, hogy majd kitalálunk valamit.
– Erre a „majd kitalálunk valamire” alapozva adja el az egyetlen otthonát, Kosztya.
– Te sodortad őt bajba.
– Ne kezdd – rázta meg a fejét.
– Felnőtt nő, maga dönt.
A tenyerével megdörzsölte az arcát.
A lámpa fényében látszott, mennyire szürke a műszak után.
– Kszjus, találj ki te valamit – mondta halkan.
– Te okos vagy.
– Hadd lakjon itt fél évig.
– Csendes, segítene nekünk Aszjával, elhozná az iskolából.
– Csendes – ismételtem.
– Nem tett neked semmi rosszat.
– Ma mérőszalaggal mérte a lányom szobáját.
– Egy olyan kulccsal jött be, amit nem én adtam neki.
Nem tudott mit válaszolni.
Akkor kimondtam azt, amiért kimentem vele a lépcsőházba:
– Egy hét múlva lesz az adásvétel.
– Szerdáig te magad elmondod anyádnak az igazat: a lakást két évvel az esküvőnk előtt vettem, ide senkit nem költöztethetsz be, a költözést pedig le kell mondani.
– Ha időben megteszed, megmarad az otthona.
– Ha nem teszed meg, elmondom én, és akkor már nem fogom finoman csinálni.
– És ha nem hisz nekem?
– Megmutatod neki a papírokat.
– A fiókban vannak, tudod.
—
Aznap éjjel nem aludtam.
A sötét konyhában ültem, a kihűlt teásbögrével melegítettem a tenyeremet, és úgy forgattam magamban a lehetőségeket, mint az aprópénzt a pénztárcában.
Beengedhetném.
Aszja szobája nem kicsi, át lehetne tenni az ágyat, venni egy térelválasztót, és kibírni fél évig.
Az anyósom hatkor kel, az egész családra főz, Aszját is elhozná az iskolából.
Nagyon részletesen elképzeltem ezt, még a parfümje szagát is a folyosón, és minden alkalommal ugyanabba ütköztem: amikor legközelebb a férjem előtt azt mondja, hogy engem valaki kihúzott egy bérelt szobából, hová fogok menni?
A saját konyhámba, hogy gyöngyajakcseppet igyak?
Aztán másra gondoltam.
A nő hatvankét éves.
A pénzt a lányának adja, magának szinte semmit nem tart meg.
A bárányhimlő valódi volt, a reggel hatos busz is valódi volt, és Aszjának a kötött zoknit is ő maga készítette, nem a piacon vette.
Még a számát is megkerestem a telefonomban.
Körülbelül két percig tartottam az ujjam a képernyő fölött.
Nem hívtam fel.
Pénteken elkéredzkedtem két órára, és elmentem a kormányablakba.
Friss tulajdoni kivonatot kértem az egységes nyilvántartásból.
Minden pontosan úgy szerepelt benne, ahogy emlékeztem: egyetlen tulajdonos, a bejegyzés dátuma két évvel az esküvőnk előtt, nincs teher, a férjemnek nincs tulajdonrésze, és nem is lehet.
Onnan elmentem egy ügyvédhez, az iroda két lépésre volt a műhelyünktől, a konzultáció ezer rubelbe került.
Irina Pavlovna, egy ötven körüli nő, félbeszakítás nélkül végighallgatott.
– A lakást a házasság előtt szerezte, ezért nem tartozik a közös házastársi vagyonba, és válás esetén sem osztható meg – mondta.
– Csak önnek, mint tulajdonosnak van joga bárkit beköltöztetni és bejelenteni oda.
– A férje az ön családtagja, de az ön beleegyezése nélkül nem költöztetheti be a saját rokonait.
– A zárat bármelyik nap lecserélheti, ez az ön lakása.
– És ha egyszerűen megérkeznek a holmikkal?
– Ne nyisson ajtót, és ne rendezzen jelenetet a lépcsőházban.
– Mondja el egyszer, nyugodtan, tanúk előtt, és mutassa meg a kivonatot.
Útban a műszak felé felhívtam egy szerelőt vasárnap este hétre: zárbetétcsere, nyolcszáz rubel plusz maga a zárbetét.
A kivonatot betettem a dokumentumok közé, Aszja igazolásai és a sütő garancialevele közé.
És vártam a szerdát, úgy, ahogy az ember egy vizsgálat eredményét várja: tulajdonképpen már mindent ért, de a remény azért még megmarad.
Szerda este Kosztya hazajött, megvacsorázott, megnézett egy mesét Aszjával, és lefeküdt aludni.
Az anyjának továbbra sem mondott semmit.
============================
Vasárnap fél tizenegykor egy fehér Gazella állt meg az ablakunk alatt.
A konyhából láttam meg, amikor feltettem a teavizet.
Egy narancssárga mellényes rakodómunkás lehajtotta a hátsó ajtót, és láthatóvá váltak a ragasztószalaggal átkötött dobozok, egy feltekert szőnyeg, egy keretes tükör és az ismerős hajlított lábú vitrin, amely Tutajevben állt, amióta csak ismerem ezt a családot.
Kosztya az autó mellett állt.
Kabátban, a bejárati ajtó kulcsaival a kezében.
Tudta, mikor érkeznek.
A házi pólómra kaptam a télikabátomat, kivettem a fiókból a kivonatot, és lementem az udvarra.
Nyina Arkagyjevna irányított: mutatta a rakodómunkásnak, melyik dobozt vigye először.
Alla mellette állt, egy táskát tartva a vállán.
– Ó, Kszjusa – az anyósom még meg is örült nekem.
– Tedd fel a vizet, hosszú út van mögöttünk.
– És mutasd meg a fiúnak, hová vigye a vitrint.
– Sehova – mondtam.
Az udvar elcsendesedett.
A rakodómunkás megállt a dobozzal a kezében, Kosztyára nézett, aztán rám.
– Nyina Arkagyjevna, nem fogjuk kipakolni a holmikat.
– Ez a lakás nem Kosztyáé.
– Én vettem két évvel az esküvő előtt, egyedül fizettem a hitelt, és éjszakánként rendelésre sütöttem.
– Itt a kivonat.
– Ennek a lakásnak egyetlen tulajdonosa van, és az én vagyok.
Felé nyújtottam a lapot.
Nem vette el.
– Kosztya – mondta az anyósom anélkül, hogy rám nézett volna.
– Mondd meg neki.
A férjem három lépésre állt, a kocsi nyitott ajtajánál.
Ránézett az anyjára, aztán az aszfaltra.
– Anya – mondta.
– Hát…
Ennyi.
Többet nem mondott.
Ránéztem az anyósomra, és láttam, ahogy lassan megérti.
Nem egyszerre, hanem rétegről rétegre.
A fiáról a dobozokra nézett, a dobozokról a rakodómunkásra, aztán megint a fiára.
Kinyitotta a száját, majd becsukta.
A Gazella oldalába kapaszkodott.
– Nyolc éven át azt mondtad nekem… – mondta halkan, teljesen a megszokott erőszakossága nélkül.
A hangja nem a haragtól tört meg.
Alla odalépett hozzám.
– Normális vagy?
– Anya szerdán eladta a lakását, a pénz már nálunk van, a holmijait nincs hová vinnie!
– Egy idős nőt az utcára teszel!
– Az küldte őt az utcára, aki nyolc éven át hallgatott – válaszoltam.
– Ott áll melletted.
– Kérdezd meg tőle, miért nem állította le az adásvételt.
– Már csütörtökön figyelmeztettem.
Az anyósom nem sírt.
Megkérte a rakodómunkást, hogy várjon, odament a szomszédos lépcsőház melletti padhoz, és leült, a táskáját az ölébe téve.
Egyenesen ült, mint egy tanárnő az iskolai ünnepségen.
A kulcsot visszaadta.
Kivette a zsebéből, ránézett, és nem nekem, hanem Kosztyának nyújtotta.
—
A szerelő hétkor érkezett, húsz perc alatt kicserélte a zárbetétet, és elment.
Aszja mesét nézett, és csak azt kérdezte, miért piszkálja a bácsi az ajtót.
Nyolckor átutaltam Nyina Arkagyjevna számlájára kilencvenezer rubelt.
Pontosan azt az összeget, amit a konyhára adott.
Három év kamatát nem számolgattam, egyszerűen felfelé kerekítettem.
Az átutalás közleményébe egyetlen szót írtam: visszafizetés.
Aztán megkértem a férjemet, hogy pakoljon össze.
– Komolyan gondolod? – kérdezte.
– Anyádnak ma nincs hol aludnia – mondtam.
– Menj hozzá.
– Most nagyobb szüksége van rád.
Lassan és zajosan pakolt össze, végig arra várva, hogy megállítsam.
Nem állítottam meg.
Három hét volt hátra újévig.
Kosztya az anyjával egy egyszobás lakást bérel a Rezinotyekhnyikán, havi tizennyolcezer rubelért, plusz rezsi.
Alla nem fogadta be az anyját: két gyerekük van, hitelük és felújításuk.
A tutajevi lakásért kapott pénz az első részletre ment, ahogy eredetileg tervezték, a kétszobás új lakásban pedig valamiért mégsem jutott hely az anyának.
Aszja szombatonként az apjához megy.
Cukorkával tér haza, és olyan kérdésekkel, amelyekre nincsenek rövid válaszaim.
Legutóbb azt kérdezte, miért mondja a nagyi, hogy anya elvette apától a lakást.
Azért, mert Nyina Arkagyjevna még mindig ezt hiszi.
Kosztya ugyanis továbbra sem mondta ki neki hangosan az igazat, sem az udvaron, sem később.
Neki kényelmesebb, ha én vagyok a hibás.
Felhívott a nagynénje Uglicsból, és elmagyarázta nekem, hogy szívtelen vagyok.
Az unokatestvére hosszú üzenetet küldött arról, hogy tisztelni kell az öregkort, és hogy Isten mindent lát.
A műhelybeli kolléganőm, Olja azt mondja, mindent jól csináltam, és ő az egyetlen ember, aki ezt mondja.
Reggelente még mindig két bögrét veszek elő a szekrényből.
A másodikat aztán visszateszem.
Kosztya szombatonként jön Aszjáért, és az ajtóban áll, még a cipőjét sem veszi le.
Nem jön be a lakásba.
A válókereset ugyanabban a fiókban fekszik, mint a tulajdoni kivonat, már második hete.
Még nem adtam be, és magam sem tudom, miért.
Bezártam az ajtót egy hatvankét éves nő előtt, akinek nem volt hol aludnia.
És ugyanazon a napon tettem meg, nem egy hónappal később, és nem tavasszal.
Megengedhettem volna neki, hogy tavaszig itt lakjon, de nem engedtem.
Mondják meg őszintén: maguk beengedték volna tavaszig, vagy rögtön bezárták volna előtte az ajtót, ahogy én?
