Nasztya éppen az utazótáska cipzárját húzta be, amikor Viktor belépett a szobába.
Úgy lépett be, ahogy az ember olyan helyiségbe lép, ahol előre eldöntötte, hogy senki nem fog vele vitatkozni.
Megállt, és a lábujjáról a sarkára hintázott.
— Mondd le az utazást az anyádhoz, a nővérem gyerekeire fogsz vigyázni — mondta parancsoló hangon.
Nasztya nem egyenesedett fel azonnal.
Előbb teljesen végighúzta a cipzárt, aztán letette a táskát a földre, és csak ezután nézett a férjére.
— Vitya, a jegyemen az áll, hogy „Anasztaszija”, nem pedig az, hogy „szabad kapacitás”.
Úgy tűnik, összekeverted a dokumentumokat.
— Ne szellemeskedj.
Alina harmadikán elutazik, és nincs kire hagynia Miront meg Lizát.
— Remek.
Az én anyámnak pedig harmadikán veszik le a gipszet a térdéről, és nincs, aki elkísérje a ház bejáratáig.
Találd ki, melyikük szült engem.
Viktor megrántotta a vállát, mintha egy porszem hullott volna a gallérjára.
Mindig ezt csinálta, amikor valami kellemetlent hallott.
— Az anyád nem egyedül él, vannak ott szomszédok, meg az az ismerőse az ötödikről.
— A szomszédok olyan emberek, akik legjobb esetben kiviszik a szemetet.
Akarod, hogy lerajzoljam neked papírra a különbséget a szomszédasszony és a lánya között?
Ábrával, nyilakkal.
Leült az ágy szélére szélesen, otthonosan, és ráült Nasztya pulóverének szélére.
Nasztya szó nélkül és óvatosan kihúzta alóla a pulóvert.
— Nasztya, már megmondtam Alinának, hogy te vigyázol rájuk.
Ennyi, a kérdés le van zárva.
— Egy kérdés, amit te döntöttél el helyettem, számomra el sem kezdődött.
Más pénztárcájába is így nyúlsz bele, azzal, hogy „én már megígértem”?
— Ő a nővérem!
Két kisgyereke van, teljesen kimerült, pihenésre van szüksége!
— A nővérednek van anyja, nagymamája, és ha jól emlékszem, a gyerekek apja is valahol ebben a galaxisban.
Miért pont azt a nőt választottátok az egész listáról, aki vér szerint egyáltalán nem rokonuk?
— Mert anya nem tudja, ugrál a vérnyomása!
Zoja nagymama öreg!
Te viszont fiatal és egészséges vagy!
— Csodálatos logika.
Eszerint még etetnem is nekem kellene őket a saját pénzemből, hiszen fiatal és egészséges vagyok.
Viktor felállt, közelebb lépett hozzá, de Nasztya egy centit sem hátrált.
Nem szerette, amikor Nasztya nem hátrált meg.
— Nem sajnálod a gyerekeket?
Miron négyéves, Liza hat!
— Nagyon sajnálom őket.
Pont ezért nem fogok úgy tenni, mintha egy idegen gyerek egy csomag lenne, amit két hétre át lehet dobni a szomszédhoz.
A gyerekeknek van anyjuk, Vitya.
Emlékezzen rá.
— Fáradt!
— Én is fáradt vagyok.
Mégsem jut eszembe, hogy átadjam a saját időbeosztásomat annak, aki éppen kéznél van.
Pont akkor szólalt meg a csengő, amikor Nasztya kivitte a táskát az előszobába.
Alina gyorsan belépett két szatyorral, és már akkor beszélni kezdett, amikor még a kabátját sem vette le.
— Nasztyus, mindent hoztam: pizsamát, köhögés elleni gyógyszert, Miron csak szósz nélküli tésztát eszik, Liza nem szereti, ha sürgetik — mondta Alina, miközben a szatyrokat egyenesen a folyosó közepére tette.
— Írtam neked egy listát is, órára lebontva.
— Alina, állj.
Vidd el a szatyrokat.
A listát is.
— Mit jelent az, hogy vigyem el? — Alina kihúzta magát, az arca keskennyé és dühössé vált.
— Vitya azt mondta, beleegyeztetek!
— Az, hogy „Vitya azt mondta”, nem megállapodás.
Az irodalmi alkotás.
— Egyáltalán felfogod, hogyan élek?!
Egyedül, két gyerekkel!
Huszonnyolc éves vagyok, és nem ismerek magamra a tükörben!
Két hetet kérek!
Kettőt!
— Én pedig egyetlen napot kérek — azt, amelyet már régen megterveztem.
És vedd észre, nem tőled kérem, mert nem te adtad nekem.
Viktor kirohant a szobából, és közéjük állt, mintha két bokszolót választana szét.
— Nasztya, mit művelsz?
Alina már megvette a jegyeket!
— Vegyen még kettőt — gyerekjegyet.
Remek családi utazás lesz.
Legalább megtudja, hogyan néznek ki a gyerekei napfényben.
Alina levegő után kapott, előrelépett, és az ujjával Nasztya válla mellett hadonászott.
— Te egyáltalán ki vagy, hogy nekem megmondd, mit csináljak?!
Még alig vagy ebben a családban!
— Három éve.
És három év alatt egyikőtök sem kérdezte meg egyszer sem, hogy vagyok.
De az órára lebontott lista már készen van.
Megható figyelmesség.
Tamara telefonált.
Viktor kihangosította, mintha aduászt csapna az asztalra.
— Nasztyenka — hallatszott a lágy, beburkoló hang —, te is tudod, hogy nekem a szívem.
Én elvállalnám, de estig sem bírnám velük.
— Tamara Petrovna, megértem.
De nekem is vannak közeli hozzátartozóim.
Furcsa, hogy az én „nem tudom”-om kevesebbet ér, mint a magáé.
— Jaj, mit hasonlítasz mihez.
Én anya vagyok!
— Én pedig lány.
Majdnem ugyanolyan régi foglalkozás.
— Viktor?! — a hangja magasba csúszott.
— Ez a nő mindannyiunkat lenéz!
Én mindig mondtam!
— Pontosan úgy beszélek magukkal, ahogy velem beszélnek.
Ha melegebb hangnemet szeretnének, kezdjék el maguk, én gyorsan tanulok.
Viktor bontotta a hívást, és a telefont kijelzővel felfelé a kanapéra dobta.
— Felfogod, hogy most az egész családdal háborúzol?
— Nem.
Csak visszautasítom az ingyenes bébiszitter szerepét.
Ez nem háború, hanem leltár.
Nasztya kiment a lépcsőházba, hogy felhívja az anyját.
A lift mellett egy nő állt kulcsokkal a kezében — Alina egyik szomszédja, Nasztya néhányszor látta már a játszótéren.
— Jaj, Nasztya!
Tényleg magukhoz veszik őket elsejétől?
Alinka azt mondta, kiadta a lakását, a bérlők már előleget is fizettek, egy évre.
Nasztya nagyon lassan feltette a lábát a lépcsőfokra.
— Egy évre?
— Igen.
Azt mondta, a bátyjánál lakik majd, amíg összegyűjt valamennyit.
Azt hittem, tud róla.
Nasztya megköszönte, megvárta, amíg a lift elindul, majd visszament a lakásba.
Odabent Viktor és Alina halkan és gyorsan beszéltek valamiről a szobában, és a hangjuk azonnal elhallgatott, amikor kattant a zár.
— Alina, mesélj nekem a bérlőkről — mondta Nasztya már az ajtóból.
— Azokról, akik előleget fizettek a lakásodért.
Egy évre.
A csend négy másodpercig tartott.
Aztán Alina felkapta a fejét.
— És akkor mi van?
Jogom van hozzá!
Az én lakásom, azt csinálok vele, amit akarok!
— Abszolút.
Aztán a „két hétből” tizenkét hónap lesz, mindez abban a lakásban, amit én a rokonaimtól örököltem.
Vitya, te tudtál erről?
— Nasztya, te…
— Tudtál róla?
— Tudtam! — kiáltotta.
— És akkor mi van?!
Pénzre van szüksége, gyűjt!
— Ő gyűjt, mi meg szűkösen élünk.
Elegáns.
Az ilyen terveket általában szalvétára rajzolják, nem családba.
Nasztya megnyitotta a banki alkalmazást.
Görgetett.
Megállt.
— Vitya.
Háromszázezer.
A közös számláról.
Huszonhatodikán.
— Az az én pénzem is!
— Az anyám rehabilitációjára félretett pénz.
Fél éve nem nyúltunk hozzá.
Hová ment?
Viktor pontosan annyi ideig hallgatott, hogy minden világossá váljon.
— Alinának.
Kezdetnek.
Visszaadja.
— Vagyis az én anyám bottal fog járni, a te nővéred pedig a rakparton sétálgat majd.
Igazi igazságügyi reformer vagy.
— Ne merj így beszélni! — Alina közelebb lépett.
— Két gyerek anyja vagyok!
— Én pedig egy anya lánya.
Mindketten szolgálatban vagyunk.
Csak én nem akasztom át a kötelességeimet idegenek nyakába, ti viszont igen.
— Vitya, hallod?!
Idegennek nevez!
— A zsebedet nevezem idegennek — mondta Nasztya.
— Az tényleg nem rokonom.
Viktor kiabálni kezdett.
Úgy üvöltött, hogy hallani lehetett, saját magát is megijeszti.
— Azt akarod, hogy a nővérem két gyerekkel az utcára kerüljön?!
Ezt akarod, mondd ki!
— Ne tereld a témát.
Senki nem teszi őt utcára — van lakása, amit önként átadott idegeneknek, hogy beköltözhessen az enyémbe.
Ez nem baj, Vitya.
Ez terv.
— Szívtelen vagy!
— Figyelmes vagyok.
Úgy látszik, ez idegesít.
— Én is ebben a lakásban élek!
— Élsz.
Az én beleegyezésemmel.
A meghívás törékeny dolog, bánj vele óvatosan.
Alina hirtelen hangosan, látványosan felszippantotta a levegőt, és leült az előszobai puffra.
— Tudtam, hogy mindannyiunkat utálsz.
Anyának igaza volt.
Csak magadra gondolsz.
— Én a sajátjaimra.
Ti pedig a sajátjaitokra.
Zoja nagymama telefonált.
Viktor úgy kapott a telefon után, mint mentőöv után.
— Nagyi, mondd meg neki!
Mondd meg, hogy a családban segítenek egymásnak!
A telefonból száraz, öreg papírhoz hasonló hang szólt, és egy csepp együttérzés sem volt benne az unoka iránt.
— Vitya, mindent hallottam Tamarától.
Te odaígérted a nővérednek az én temetésemre félretett pénzt?
Viktor elhallgatott.
Nasztya úgy nézett rá, hogy ő fordította el előbb a tekintetét.
— Nagyi, nem úgy mondtam…
— De úgy mondtad.
És most én is mondok valamit: a gyerekeket egy napra sem vállalom.
Nyolcvankét éves vagyok.
Nasztya, ügyes vagy, hogy nem engedtél.
Engem fiatalon senki nem kérdezett meg, én meg cipeltem mindent.
— Zoja Ivanovna, köszönöm.
Ebben a házban maga az egyetlen, aki egyenesen beszél.
— Egyenesen beszélni olcsóbb — mondta a nagymama, majd letette.
Nasztya elővett egy papírlapot és egy tollat, majd leült a fotelbe.
Mindenki úgy nézett rá, mintha az időjárást készülne bejelenteni.
— Akkor.
Hallgassátok meg egyszer.
Először: ma 23:10-kor elutazom, ahogy terveztem.
Másodszor: a háromszázezer visszakerül a számlára, mire visszaérek.
Harmadszor: Alina saját maga intézi el a bérlőit, a saját pénzéből és a saját idegeivel.
— És ha nem? — Viktor hangosan mondta, de a szeme már mást mutatott.
Már számolgatott.
— Akkor hazajövök, és nem a gyerekekről beszélünk majd, hanem arról, hol fogsz ezután lakni.
És ez nem fenyegetés, Vitya.
Ez menetrend.
— Kidobsz?!
A pénz miatt?!
— Azért, mert az életemről, a pénzemről és a lakásomról döntöttél úgy, hogy egyetlen pontban sem kérdeztél meg.
A pénz itt csak egy blokk, amin látszik a pofátlanság mértéke.
Alina felugrott a puffról.
— Vitya, csinálj valamit!
— Mit csinálna? — Nasztya zsebre tette a tollat.
— Már megtette.
Két hétig hordozta magában valaki más tervét, és a mi családunknak nevezte.
Viktor elállta az útját az előszobában.
Nem ért hozzá — csak szélesen elé állt.
— Nem mész el.
— Állj félre.
— Azt mondtam, nem mész!
Én itt egyáltalán ki vagyok?!
— Az az ember, aki most arról dönt, lesz-e még otthona.
Gondolkodj még tíz másodpercet, eddig nem túl jól ment.
Felülről nézett rá, gyorsan lélegzett, és valami lassan omladozni kezdett benne.
— Nasztya, jó, rendben — a hangja halkabb és sietősebb lett.
— Legyen egy hét.
Legalább három nap.
— Három nap olyan, mint „csak egy kicsit kölcsönvenni más életét”.
Nem.
— Nem rosszindulatból csináltam!
— Tudom.
Kapzsiságból.
A rosszindulat legalább őszinte.
Nasztya vállal félretolta, felvette a cipőjét, és megfogta a táskát.
Már a lépcsőfordulóból visszanézett.
— Egyébként, Alina.
A gyerekek ma itt maradnak?
— Hát igen, reggel elvittem őket anyához, de ő…
— Akkor Tamara Petrovna elhozza őket Vityának.
Remek.
Miron szósz nélküli tésztát eszik, Liza nem szereti, ha sürgetik.
A listád a szatyorban van, órára lebontva.
— Nasztya! — kiáltotta Viktor a lépcsőházba.
— Komolyan beszélsz?!
— Teljesen.
Te ígérted meg — teljesítsd.
A mi családunkban úgy tűnik, ez a legfontosabb érték.
A liftajtó becsukódott, és Nasztya elindult lefelé.
Az anyja a folyosón várta, a falba kapaszkodva, Nasztya pedig két napig szinte le sem ült: kötözés, gyógyszertár, térdtorna, lépcsőzés apránként.
A harmadik napon megérkezett Viktor első üzenete: „Liza nem alszik, sír, mit csináljak?”
Nasztya válaszolt: „Ne sürgesd.
Benne van a listában, negyedik pont.”
Az ötödik napon maga Viktor telefonált, a hangja idegenül rekedt volt.
— Nasztya, nem bírom.
Nem alszom.
Alina nem válaszol, rossz ott a térerő.
Anya eljött, körülnézett, aztán elment — azt mondta, a szíve.
— Meglepő egybeesés: mindenkinek pontosan akkor fáj a szíve, amikor kézre van szükség.
— Nasztya, segíts — mondta halkan.
— Gyere haza.
— Nem.
De elmagyarázom, mi történik veled.
Életedben először te fizetsz a saját ígéretedért.
Általában én fizettem.
A nyolcadik napon Alina visszatért.
A tervezettnél korábban, dühösen, lebarnulva és szemrehányásokkal.
— Szándékosan csináltad?! — ordította a telefonba.
— Direkt tönkretettél mindent!
Vitya majdnem megőrült, a bérlők hívogatnak, visszakövetelik az előleget!
— Te vetted át az előleget.
Én nem írtam alá helyetted semmit, nem olvastam a szerződést és nem láttam a pénzt.
Minden kérdést az ötlet szerzőjéhez intézz.
— Lakás nélkül hagytál minket!
— Én mindenkit a saját lakásával hagytam.
A tied a tied, az enyém az enyém.
Forradalmi koncepció, tudom.
— Anya azt mondta, szörnyeteg vagy!
— Mondja hangosabban, mert csak akkor hallani, amikor valamit el kell venni.
Nasztya pontosan két hét múlva tért vissza, ahogy megígérte.
A lakás csendes volt, a gyerekek már Alinánál voltak otthon, Viktor pedig a kanapén ült, és úgy nézett ki, mint aki két hétig tartott egy ajtót, amely nem is az övé volt.
— Visszafizettem a pénzt — mondta rögtön.
— Háromszázezret.
Apától kértem kölcsön, majd én visszaadom neki.
— Jó.
Ez az első felnőtt lépésed ebben a hónapban, gratulálok.
— Nasztya, mindent megértettem.
Tényleg mindent.
— Pontosan mit?
Mondd ki szavakkal, szeretem a pontosságot.
Viktor végigdörzsölte a térdét a tenyerével, majd hallgatott egy kicsit.
— Hogy úgy rendelkeztem veled, mint… egy tárggyal.
— Közelítünk.
Még?
— Hogy féltem nemet mondani a nővéremnek.
És anyának.
Egyszerűbb volt neked parancsolni.
— Na, ez már helyes.
Azokat választottad, akik hangosabban kiabálnak, nem azokat, akikkel együtt élsz.
Ezt, Vitya, nem családnak hívják, hanem akusztikának.
Felemelte a fejét, és látszott rajta, hogy fél.
— Elhagysz?
— Egyelőre nem.
De az, hogy „minden úgy lesz, mint régen”, szintén nem.
Az az ajtó bezárult azzal együtt, hogy felszálltam a vonatra.
— Akkor hogyan?
— Így: bármilyen ígéretet, amit helyettem teszel, előbb velem egyeztetsz.
A közös pénzhez két ember beleegyezése kell.
A nővéred vendégségbe jöhet, de nem költözik be.
És még valami: ez alatt a két hét alatt nem háromszázezer rubelt adtál vissza nekem, hanem egy felismerést.
— Milyet?
— Azt, hogy én nem foglak nevelni.
Csak figyelni foglak.
Fél évig.
És ha akár egyszer is újra helyettem döntesz, nem fogok veszekedni veled, egyszerűen összepakolom a táskádat.
Mint észrevehetted, már egész jól megy.
Viktor lassan, vita nélkül bólintott.
Nasztya pedig elment a műhelybe a félbehagyott munkájához, mert a saját élet az egyetlen dolog, amit nem adunk bérbe sem két hétre, sem egy évre.
