Egy órával később elmentem, és lemondtam az összes különórájának kifizetését.
— Két órád van összepakolni — mondta Nyikita, miközben egy tekercs fekete szemeteszsákot dobott az étkezőasztalra.
— És két óra múlva ne is lássalak itt.
Megdermedtem, kezemben a nedves szivaccsal.
A munkalapon még ott maradtak a mosogatószeres habcsíkok.
Pontosan kilenc nap telt el Vitya, a férjem és Nyikita apjának temetése óta.
— Viccelsz? — lassan megtöröltem a kezemet egy törölközőben.
— Úgy nézek ki, mint egy bohóc? — a tizennyolc éves mostohafiam összefonta a karját a mellkasán.
— Ez apám lakása.
— És az elhunyt anyámé.
— Te itt csak megtűrt személy vagy.
— Élettárs.
— Vendég.
— Lejárt az időd, Olja.
Tíz évig éltem ebben a lakásban.
Akkor költöztem ide, amikor Nyikita nyolcéves volt.
Én kezeltem a torokgyulladásait, én jártam szülői értekezletekre, én fizettem havonta negyvenötezer rubelt a matematika-korrepetitorának az érettségi előtt, mert Vitya akkoriban elvesztette a munkáját.
— Nyikita, csak tegnap fizettem ki a halotti tort — megremegett a hangom, de kényszerítettem magam, hogy nyugodtan beszéljek.
— Száznegyvenezer rubelt.
— A saját megtakarításaimból.
— Most még egy bérelt lakás kauciójára sincs pénzem.
— A te problémád — vont vállat, és ebben a mozdulatban hirtelen egy idegen, számító férfit láttam.
— Felnőtt nő vagy.
— Tíz évig mindent készen kaptál itt.
— Apa fedelet adott a fejed fölé.
— Most már nincs.
— Az a tisztességes, ha a vagyon az egyetlen vér szerinti örökösre száll.
— Nem vagyok köteles eltartani egy idegen nőt.
— A mostohaanyád vagyok.
— Én neveltelek fel.
— Apám felesége vagy, nem az anyám — vágta rá.
— Két órád van, Olja.
— Utána lecserélem a zárakat.
— Amit nem viszel el addig, azt kidobom az erkélyről.
A folyosóról kopogó magassarkú hangja hallatszott.
Dasa, Nyikita barátnője úszott be a konyhába.
Tizenkilenc éves volt, fizetős egyetemi képzésre járt, és mindig enyhe megvetéssel nézett rám.
— Nyikus, ezt a mikrót megtartjuk, vagy veszünk újat? — végighúzta hosszú akrilkörmét azon a készüléken, amelyet három hónapja vettem a prémiumomból.
— Megtartjuk — vetette oda Nyikita.
— Ez a lakás része.
— Olja csak az alsóneműjét és a kozmetikumait viszi.
Szó nélkül megfordultam, és bementem a hálószobába.
Semmi értelme nem lett volna vitatkozni.
Másfél óráig tartott az összepakolás.
Csak ruhákat, cipőket és dokumentumokat dobáltam a bőröndbe.
Megnyikordult a szoba ajtaja.
Nyikita az ajtófélfának támaszkodott, és figyelmesen nézett.
— A laptop marad — mondta hirtelen.
— Ez a munkahelyi gépem — nagy erővel behúztam a bőrönd cipzárját.
— Apával kötött házasságod alatt vetted.
— Vagyis közösen szerzett vagyon.
— A fele az enyém.
Hirtelen kiegyenesedtem.
Lüktetni kezdett a halántékom.
— Én vettem saját pénzből egy évvel ezelőtt.
— Megvan róla a számla.
— Házasság alatt — ismételte nyomatékosan a mostohafiam.
— Ne keress bajt, Olja.
— Akár rendőrt is hívhatok, és azt mondhatom, hogy értéktárgyakat lopsz el a halott lakásából.
— A kapitányságon majd bizonygathatod az igazadat.
Ránéztem.
A nyakában az az aranylánc lógott, amelyet én ajándékoztam neki a tizenhatodik születésnapjára.
A lábán húszezer rubeles sportcipő volt, amelyet egy hónappal korábban rendeltem neki, mert nyafogott, hogy szégyelli a régit.
Szó nélkül kivettem a laptopot a táskából, és az ágyra tettem.
— Fulladj meg tőle.
— Remek — vigyorgott.
— A kulcsokat tedd az éjjeliszekrényre.
— És indulj kifelé.
— Dasával még takarítókat is hívnunk kell, utánad itt öregasszonyszag van.
Kigurítottam a bőröndöt a folyosóra.
Dasa a tükör előtt állt, és megigazította a rúzsát.
— Viszontlátásra, Olga Nyikolajevna — nyújtotta édeskésen.
— Sok erőt kívánok.
A mögöttem kattanó zár úgy hangzott, mint egy lövés.
Ott álltam a lépcsőházban egyetlen bőrönddel, számítógép nélkül, és mindössze húszezer rubellel a bankszámlámon.
Harmincnyolc éves voltam.
Egész este ismerősöket hívogattam.
Egy munkahelyi kolléganő befogadott éjszakára, és egy összecsukható ágyat tett le nekem a konyhában.
Olja, ne haragudj, de Nyikitának igaza van.
Nem vagy az anyja.
Ne avatkozz az örökségbe.
A fiúnak most nehéz.
— 21:15
Ezt az üzenetet Viktor nővérétől, Lena nénitől kaptam.
Attól a Lena nénitől, aki tíz év alatt egyszer sem köszöntötte fel az unokaöccsét a születésnapján, de most azonnal magára öltötte az „árva védelmezőjének” szerepét.
Semmire nem tartok igényt, Jelena.
A halotti tor napján tett ki az utcára.
— 21:17
Mire számítottál?
Hogy örökbe fogad majd téged?
Menj, bérelj lakást és dolgozz.
— 21:20
Ledobtam a telefonomat a konyhaasztalra.
A kolléganőm szó nélkül elém tett egy csésze kihűlt teát.
Eltelt egy hónap.
Kibéreltem egy apró garzonlakást a város szélén.
A tapéta levált a falról, és úgy süvített be a szél az ablakon, hogy éjszakánként pulóverben kellett aludnom.
A közjegyző hivatalosan ismertette a hagyatéki ügyet.
Viktor nem hagyott végrendeletet.
Csak egyetlen lakása volt, az a tágas háromszobás lakás egy jó környéken.
A törvény szerint feleségként jogom volt a részemhez.
Nyikita azonban valóságos színjátékot rendezett a közjegyző irodájában.
— El akarja venni az egyetlen otthonomat! — kiabált, miközben látványosan a fejéhez kapott.
— Apa nekem hagyta ezt!
— Ez emlék!
— Ez a pénzéhes nő pedig le akar csippenteni belőle egy darabot és eladni!
A közjegyző, egy szigorú, szemüveges nő fáradtan rám nézett.
— Elfogadja az örökséget, Olga?
Nyikitára néztem.
Az arcára, amely kipirult a megjátszott dühtől.
És hirtelen megértettem valamit.
A közjegyző fiókjában nem volt ott minden dokumentum.
A legfontosabb papír nálam volt.
Abban a piros műanyag mappában, amelyet azon a napon a saját irataimmal együtt elhoztam.
Két évvel korábban Viktor úgy döntött, autóalkatrész-kereskedést indít.
Nem volt pénze.
Ezért hitelt vett fel, és ezt a lakást adta fedezetként.
Hárommillió-kétszázezer rubelt.
Az üzlet fél év alatt csődbe ment.
Viktor depresszióba esett, inni kezdett, majd megbetegedett.
Az elmúlt két évben én fizettem a hitelt.
A saját fizetésemből.
Havonta hetvennyolcezer rubel ment a banknak, hogy ne kerüljünk az utcára.
Nyikita erről még csak nem is tudott, mert számára az apja mindig a tökéletes családfenntartó volt.
— Nem — mondtam határozottan a közjegyzőnek.
— Lemondok az örökségről.
— Viktor fia javára.
Nyikita megdermedt.
A szeme kikerekedett.
— Hogy érted? — hunyorított gyanakvóan.
— Teljesen lemondasz róla?
— Teljesen — aláírtam a papírt, amelyet a közjegyző asszisztense elém tett.
— Minden a tiéd, Nyikita.
— A lakás a tiéd.
— Többé semmi közöm hozzá.
Bizalmatlanul felhorkant, majd önelégült mosoly terült szét az arcán.
— Na, legalább maradt benned egy kis lelkiismeret.
— Végre rájöttél, hogy nincs mit megszerezned.
Szó nélkül kimentem az irodából.
Odakint a szél csontig hatolt, de abban a hónapban először végre mély levegőt tudtam venni.
Még aznap este beléptem a banki alkalmazásba.
Viktor hitelének automatikus törlesztése minden hónap ötödikére volt beállítva.
Rányomtam az ikonra.
„Megszünteti az automatikus fizetést?”
„Igen.”
Aztán felhívtam a bank ügyfélszolgálatát.
— Jó napot.
— A férjem, Viktor Szmirnov, meghalt.
— Volt egy ingatlanfedezetű hitele.
— Nem vagyok örökös, hivatalosan lemondtam a részemről.
— Az elsődleges örökös teljes egészében elfogadta a vagyont.
— Mostantól minden kérdést hozzá intézzenek.
Az ügyintéző gépelni kezdett.
— Rögzítettük az információt.
— Meg tudja adni az örökös adatait?
Bediktáltam Nyikita telefonszámát.
Letettem a telefont, és mentem makarónit főzni.
Pontosan két hónapig tartott a csend.
Addigra valamennyire berendezkedtem az apró garzonomban, vettem egy olcsó új laptopot a hátrahagyott helyett, és hétvégi mellékállást is találtam.
Csütörtök este, fél tízkor csörgött a telefon.
Nyikita száma jelent meg a kijelzőn.
Nyugodtan lejjebb vettem a lángot a serpenyő alatt, amelyben rántotta sült, majd megnyomtam a „Fogadás” gombot.
— Mit műveltél, te szemét?! — üvöltött a mostohafiam olyan hangosan a telefonba, hogy el kellett tartanom a fülemtől.
— Neked is szép estét, Nyikita.
— Mi a francért hívogat engem a bank?!
— Miféle hitel?!
— Miféle hárommillió?! — a hangja rikácsolásba csapott át.
— Azt mondják, elárverezik a lakást!
A lapáttal megfordítottam a tojást.
— Apád hitele, Nyikita.
— Két éve vette fel, a lakást adta fedezetnek.
— Én fizettem a saját pénzemből, hogy ne veszítsétek el az otthonotokat.
— Továbbra is köteles vagy fizetni! — kiabálta pánikba esve.
— A felesége voltál!
— Ez közös tartozásotok!
— Nem, drágám — nekidőltem a pultnak.
— A törvény szerint aki elfogadja az örökséget, az az elhunyt adósságait is elfogadja.
— Annyira egyedüli tulajdonosa akartál lenni a lakásnak?
— Az lettél.
— A hárommillió-kétszázezer rubeles tartozással együtt.
— Plusz két hónap késedelmi büntetésével.
A vonal másik végén súlyos, rekedt csend lett.
Csak a nehéz lélegzetvételét lehetett hallani.
— Olja… — hirtelen teljesen megváltozott a hangja.
A fennhéjázása úgy pergett le róla, mint az olcsó festék.
— Olj, nincs ennyi pénzem.
— Diák vagyok.
— Dasa nem dolgozik.
— A havi részlet majdnem nyolcvanezer.
— Honnan szedjek ennyit?
— A te problémád — adtam vissza neki ugyanazt a mondatot, amelyet két hónappal korábban ő mondott nekem.
— Felnőtt férfi vagy.
— A lakás a tiéd.
— Menj dolgozni.
— Rakodj vagonokat.
— Vagy add el Dasa gyűrűit.
— De elveszik a lakást! — üvöltötte.
— Az utcán maradok!
— Olja, kérlek!
— Adjuk el, és osszuk el a pénzt…
— Nem adhatod el, amíg fedezetként a banknál van — magyaráztam nyugodtan.
— Nekem pedig nincs pénzem.
— Emlékszel, nálad hagytam a laptopomat.
— És egyetlen bőrönddel mentem el.
— Visszaadom a laptopot! — kiáltotta.
— Holnap elviszem!
— Olja, segíts nekem!
— Nem bírom ezt az adósságot!
— Apa ezt nem akarná!
Kinéztem az ablakon.
A hideg őszi esőcseppek remegtek az üvegen.
— Amikor két órával a halotti tor után kidobtál az utcára, akkor nem gondoltál arra, mit akarna apád.
— Csak arra gondoltál, hogyan szerezhetnéd meg azt, ami másé.
— Hibáztam!
— Olja, hülye voltam, elismerem!
— Kérlek, írasd magadra a felét, a bank majd átütemezi a hitelt, hiszen dolgozol!
A hangja remegett.
A háttérben meghallottam Dasa ijedt hangját:
— Nyikus, mit mondtak?
— Kilakoltatnak minket?
Elképzeltem őket, ahogy annak a drága, dizájnkonyhának a közepén állnak, amelynek felújítását annak idején én fizettem a prémiumomból.
Ott állnak, és rájönnek, hogy néhány hónapon belül megérkeznek a végrehajtók.
— Olja, hát mi egy család vagyunk! — sírt bele a telefonba a tizennyolc éves fiú, aki nemrég még élősködőnek nevezett.
Odamentem a szemeteshez.
— Neked már nincs családod, Nyikita.
Kinyomtam a hívást.
Kivettem a SIM-kártyát a telefonból, és beledobtam a szemetesbe, egyenesen a krumplihéjak közé.
Holnap veszek újat.
A régi életem hivatalosan véget ért.
Kegyetlenül cselekedtem azzal, hogy egy kölyköt egyedül hagytam az apja adósságaival, vagy pontosan azt a leckét kapta, amelyet a kapzsiságával kiérdemelt?
