„Fiam, vezess be külön kasszát, a feleséged felzabál!” — erősködött az anyós, de egy hónap múlva a fia szó nélkül pakolta a holmiját az ő egyszobásába.

Aznap este a konyhában odaégett rántás és nyugtató szaga terjengett — Tamara Petrovna kedvenc illata, amikor épp életre akart tanítani.

Vitalik az asztalnál ült, idegesen morzsolgatva a kenyérbelet a viaszos abroszon.

Az anyós az ablaknál állt, olyan egyenes háttal, mintha lenyelt volna egy vasrudat.

— Olya, ülj le, — mondta a férjem, anélkül hogy rám nézett volna.

— Át kell néznünk a családunk pénzügyi alkotmányát.

Elzártam a vizet, megtöröltem a kezem a kötényembe, és leültem vele szemben.

Az „alkotmány” szó biztosan nem Vitalik szókészletéből származott.

Ő inkább azt mondta: „zsuga”, meg „lé”.

Ezt Tamara Petrovna mondatta vele.

— És mi a baj az alkotmányunkkal? — kérdeztem, az anyósra nézve.

— A fiam halálra dolgozza magát, — szállt be Tamara Petrovna, anélkül hogy megfordult volna.

— A pénz meg mégsem lesz több a házban.

Mi itt számoltunk egy kicsit…

Olya, te túl sokat költesz hülyeségekre.

— Milyen hülyeségekre? — a hangom egyenletes maradt, bár a halántékomnál már dobolt a vér.

— Ezekre a manikűrökre, a kávéra elvitelre, — Vitalik végre felemelte a szemét, és olyan sértődöttség hullámzott benne, mint egy ötéves gyerekében.

— Én gürizek, nyolcvanezret hozok haza.

Te hatvanezret.

Aztán úgy élünk, mint a szegények.

Szóval ennyi.

Döntöttem.

Átállunk külön kasszára.

Európai modell.

Odatolt elém egy kockás lapot.

— Rezsi fele-fele.

Kaja — mindenki a magáét.

Vegyszerek, internet — fele-fele.

A többi — saját pénz.

— „Fiam, vezess be külön kasszát, a feleséged felzabál” — idéztem azt a mondatot, amit véletlenül hallottam egy héttel korábban, amikor a szokásosnál hamarabb értem haza a munkából.

— Ugye az ön ötlete volt, Tamara Petrovna?

Az anyós összeszorította az ajkát:

— Ez a józan ész ötlete.

Elég volt kiszívni a férfiból az erőt.

Éljen mindenki abból, amit megkeresett.

A férjemre néztem.

Sugárzott.

Már fejben költötte is a „felszabadult” millióit új autógumira és játékkonzolokra.

Őszintén elhitte, hogy én egy fekete lyuk vagyok, amibe elrepül a vagyona.

— Rendben, — mondtam.

Vitalik pislogott.

Hisztériát várt.

— Mi az, hogy „rendben”?

— Beleegyezem.

Holnaptól.

A hűtőt kettéosztjuk: a felső polc az enyém, az alsó a tiéd.

Mosóport én veszek magamnak, vegyél te is egy csomagot.

Sampon, fogkrém — ugyanígy.

— Na, végre, — Tamara Petrovna győzedelmesen elmosolyodott.

— Végre lesz pénze a fiamnak.

Az első három napban Vitalik úgy járt-kelt, mint egy pávakakas.

Hazahozott egy csomag legolcsóbb virslit, egy karton dohányt és egy csomag sört.

— Tanulj spórolni, asszony, — vágta oda nekem, miközben a virslit betuszkolta a saját polcára.

Nem szóltam semmit.

A saját polcomra kipakoltam dobozokat sült pulykával, zöldségsalátát, krémtúrót és avokádót.

Most már csak egy adagnyit főztem.

Pont húsz percig tartott.

A rendszer csütörtökön hibázott.

A konyhában ültem, vacsoráztam.

Vitalik bejött, beleszippantott a levegőbe.

— Fasírtillat? — kérdezte reménykedve.

— Pulykából készült párolt fasírtgolyók.

Kinyitotta a hűtőt.

A polcán árválkodott egy kiszáradt fél virsli és egy doboz heringkonzerv.

— Figyelj, Oly, adsz pár fasírtot?

Holnap veszek kaját, ma nem értem oda.

— Egy darab fasírt százötven rubel, — feleltem nyugodtan, anélkül hogy felnéztem volna a telefonomról.

— Megőrültél? — rácsapta az ajtót.

— Én a férjed vagyok vagy mi?

— Te az európai modell szerinti költségvetés-partner vagy.

A boltban sem adják ingyen a kaját, csak mert te vagy a pénztárosnő férje.

Fújt egyet, főzött magának instant tésztát, belekarikázott virslit (talált egy csomagot a régi készletek között), és elment a szobába enni.

Hallottam, ahogy hangosan panaszkodik valakinek telefonon: „Teljesen megvadult, télen se lehet tőle egy falat kenyeret kicsikarni.”

A második héten elfogyott a vécépapír.

Reggel észrevettem, kivettem a saját szekrényemből a személyes gurigámat, és elmentem dolgozni.

Este visszajöttem — a guriga nincs a vécében.

Vitalik úgy fogadott, mint egy láncravert kutya, csupa düh.

— Direkt eldugtad a papírt?!

— A sajátomat vittem el.

A tiéd elfogyott.

A közös kiadások listáján a „papír” az „mindenki maga” oszlopban volt.

Elfelejtettél venni?

Előfordul.

Újság van a fiókban.

Olyan gyűlölettel nézett rám, hogy ha a tekintet égetni tudna, már hamu lettem volna.

De hallgatott.

A büszkesége nem engedte beismerni a vereséget.

A hónap végére Vitalik úgy nézett ki, mint egy megvert kutya.

Lefogyott, az ingei mindig kicsit büdösek voltak (a mosóport a legolcsóbbat vette, az nem szedte ki a foltokat, az öblítőt meg „női hóbortnak” minősítette).

Huszonötödikén, három nappal fizetés előtt, megfájdult a foga.

Járkált a lakásban, a pofáját fogva, és nyögdécselt.

— Oly, van fájdalomcsillapító?

— A gyógyszeresben van por.

Egy tasak negyven rubel.

— Menj a fenébe a számolásaiddal! — üvöltötte.

— Nincs pénzem, érted?!

Egyáltalán nincs!

— Hát hová lett? — őszintén meglepődtem.

— Nyolcvanezret keresel.

A rezsi öt.

Enni olcsón ettél…

Milliomosnak kellene lenned.

— Semmi közöd hozzá!

Adj pénzt a fogorvosra.

Kölcsön.

Fizetéskor visszaadom.

Ötezret.

Megráztam a fejem.

— Nincs szabad.

Vettem bérletet a uszodába, és félretettem a nyaralásra.

Kirohant a lakásból, úgy csapta be az ajtót, hogy hullott a vakolat.

Anyjához ment.

Tudtam, hogy Tamara Petrovna ad.

Ő mindig adott.

Igaz, utána teáskanállal ette az ember agyát, de az már nem az én gondom.

Az „X nap” elsején jött el.

Az összegzés napja.

Vitalik hazaért a munkából, a kulcsot odavágta a komódra.

Utána belépett Tamara Petrovna is.

Nyilván ellenőrizni jött, hogyan „kopasztottam meg” a fiát.

— Na, — kezdte a férjem.

— Nézzük a tartozik-követelt.

Előhúzott egy gyűrött papírt.

— Elköltöttem…

Na jó, mindent elköltöttem.

Az árak brutálisak.

Igazad volt, magadnak főzni nem éri meg.

Állítsuk vissza, ahogy volt.

Visszaadom neked a kártyát, te viszed a háztartást.

— Várj csak, — vágott közbe Tamara Petrovna.

— És Olya beszámolója?

Olya, mennyit spóroltál meg a fiamon?

Szótlanul elővettem a táskámból egy dossziét irattasakokkal.

— Itt vannak az én kiadásaim.

Jól ettem, vettem új csizmát, és félretettem harmincezret.

Az anyósom ragadozóan összeszűkítette a szemét:

— Harmincezer?

Hatvanezres fizetésből?

Akkor Vitalik etetett téged!

— Nem.

Én saját magamat etettem.

Azt viszont, hogy hová lett Vitalik pénze, az már egy érdekes kérdés.

Kinyitottam a második oldalt.

Egy kivonatot a banki appjából.

A jelszavát évek óta nem cserélte — az anyja születési dátuma volt.

— Nézzük, — végighúztam az ujjam a sorokon.

— Fizetés megjött: 82 000.

Ugyanazon a napon utalás: „Anyának” — 15 000.

Három nappal később: „Anyának gyógyszerre” — 5 000.

Még egy hét múlva: „Anyának a nyaraló javítására” — 20 000.

Összesen egy hónap alatt Vitalik negyvenezer rubelt utalt önnek, Tamara Petrovna.

Minden ellenvetés egyszerre elhalt.

— Ez… — Vitalik a hajtövéig vörös lett.

— Ez segítség.

Anya egyedül él.

— Nem vagyok a segítség ellen, — mondtam nyugodtan.

— De számoljunk.

Te a fizetésed felét anyádnak adtad.

Maradt negyven.

Abból öt ment a rezsire.

Maradt harmincöt.

Ebből éltél.

Virslit ettél, gyalogoltál, cigit kunyeráltál.

Lapozni kezdtem.

— És itt van a tavalyi kivonat, amikor közös volt a kassza.

Minden hónapban elment 30–40 ezer.

Azt hittem, kocsira gyűjtünk.

Közben Tamara Petrovna, mi a maga nyaralóját szponzoráltuk.

Az anyósom kihúzta magát, az arca vörös foltokban izzott.

— Ne merészeld számolgatni más pénzét!

A fiúnak kötelessége gondoskodni az anyjáról!

Te meg akkor sunyiskodtál?

Titokban nyomoztál?

— Csak azt akartam megérteni, miért jár a férjem nyolcvanezres fizetés mellett szakadt zokniban.

Kiderült, hogy két családja van.

Az egyik velem — ahol eszik és alszik.

A másik magával — ahová az összes pénzt viszi.

— Túlzásba esel, — morogta Vitalik.

— Segítettem.

Na és?

Most már nem fogok.

Béküljünk ki.

Becsuktam a dossziét.

A patent kattanása úgy szólt, mint egy lövés.

— Nem lesz semmiféle „kibékülés”, Vitalik.

A kísérlet sikerült.

Rájöttem, milyen csodás úgy élni, hogy nem kell eltartanom egy felnőtt férfit meg az anyját.

— Kidobsz? — elképedt.

— Ez az én lakásom is!

— Nem, drágám.

A lakás a nagymamámé.

Te itt csak be vagy jelentve.

A cuccaidat összepakolhatod most, vagy később elviheted.

Holnap zárat cserélek.

Az anyjára nézett.

Tamara Petrovna összeszorított szájjal állt, de a szemében pánik volt.

Neki szponzor-fia kellett, nem egy plusz szájat etetni, aki most majd beköltözik az ő makulátlan egyszobásába.

— Olya, miért ilyen hirtelen? — az anyós hangja bársonyossá vált.

— Fiatalok vagytok, összecsiszolódtok…

— Nem fogunk.

Azt akarta, hogy a fia ne költsön rám pénzt?

A kívánsága teljesült.

Mostantól a pénze csak az öné.

És ő maga is — bónuszként.

Felálltam, és kitártam a bejárati ajtót.

A lépcsőházból nedvesség és idegen borscs szaga áradt be.

— Menjenek.

Mindketten.

Vitalik még mondani akart valamit, de legyintett, és kiment a folyosóra cipőt húzni.

Nem férfinak tűnt, hanem egy nagy, megsértődött kamasznak, akit a szigorú nevelő megfosztott az uzsonnájától.

Amikor az ajtó becsapódott, nem éreztem megbánást.

Csak egy hatalmas, csengő megkönnyebbülést.

Kimentem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, elővettem egy üveg kaviárt, amit „ünnepre” vettem, és csináltam magamnak egy szendvicset.

Eljött az ünnep.

A legjobb ünnep az életemben.