Aznap este a konyhában odaégett rántás és nyugtató szaga terjengett — Tamara Petrovna kedvenc illata, amikor épp életre akart tanítani.
Vitalik az asztalnál ült, idegesen morzsolgatva a kenyérbelet a viaszos abroszon.
Az anyós az ablaknál állt, olyan egyenes háttal, mintha lenyelt volna egy vasrudat.
— Olya, ülj le, — mondta a férjem, anélkül hogy rám nézett volna.
— Át kell néznünk a családunk pénzügyi alkotmányát.
Elzártam a vizet, megtöröltem a kezem a kötényembe, és leültem vele szemben.
Az „alkotmány” szó biztosan nem Vitalik szókészletéből származott.
Ő inkább azt mondta: „zsuga”, meg „lé”.
Ezt Tamara Petrovna mondatta vele.
— És mi a baj az alkotmányunkkal? — kérdeztem, az anyósra nézve.
— A fiam halálra dolgozza magát, — szállt be Tamara Petrovna, anélkül hogy megfordult volna.
— A pénz meg mégsem lesz több a házban.
Mi itt számoltunk egy kicsit…
Olya, te túl sokat költesz hülyeségekre.
— Milyen hülyeségekre? — a hangom egyenletes maradt, bár a halántékomnál már dobolt a vér.
— Ezekre a manikűrökre, a kávéra elvitelre, — Vitalik végre felemelte a szemét, és olyan sértődöttség hullámzott benne, mint egy ötéves gyerekében.
— Én gürizek, nyolcvanezret hozok haza.
Te hatvanezret.
Aztán úgy élünk, mint a szegények.
Szóval ennyi.
Döntöttem.
Átállunk külön kasszára.
Európai modell.
Odatolt elém egy kockás lapot.
— Rezsi fele-fele.
Kaja — mindenki a magáét.
Vegyszerek, internet — fele-fele.
A többi — saját pénz.
— „Fiam, vezess be külön kasszát, a feleséged felzabál” — idéztem azt a mondatot, amit véletlenül hallottam egy héttel korábban, amikor a szokásosnál hamarabb értem haza a munkából.
— Ugye az ön ötlete volt, Tamara Petrovna?
Az anyós összeszorította az ajkát:
— Ez a józan ész ötlete.
Elég volt kiszívni a férfiból az erőt.
Éljen mindenki abból, amit megkeresett.
A férjemre néztem.
Sugárzott.
Már fejben költötte is a „felszabadult” millióit új autógumira és játékkonzolokra.
Őszintén elhitte, hogy én egy fekete lyuk vagyok, amibe elrepül a vagyona.
— Rendben, — mondtam.
Vitalik pislogott.
Hisztériát várt.
— Mi az, hogy „rendben”?
— Beleegyezem.
Holnaptól.
A hűtőt kettéosztjuk: a felső polc az enyém, az alsó a tiéd.
Mosóport én veszek magamnak, vegyél te is egy csomagot.
Sampon, fogkrém — ugyanígy.
— Na, végre, — Tamara Petrovna győzedelmesen elmosolyodott.
— Végre lesz pénze a fiamnak.
Az első három napban Vitalik úgy járt-kelt, mint egy pávakakas.
Hazahozott egy csomag legolcsóbb virslit, egy karton dohányt és egy csomag sört.
— Tanulj spórolni, asszony, — vágta oda nekem, miközben a virslit betuszkolta a saját polcára.
Nem szóltam semmit.
A saját polcomra kipakoltam dobozokat sült pulykával, zöldségsalátát, krémtúrót és avokádót.
Most már csak egy adagnyit főztem.
Pont húsz percig tartott.
A rendszer csütörtökön hibázott.
A konyhában ültem, vacsoráztam.
Vitalik bejött, beleszippantott a levegőbe.
— Fasírtillat? — kérdezte reménykedve.
— Pulykából készült párolt fasírtgolyók.
Kinyitotta a hűtőt.
A polcán árválkodott egy kiszáradt fél virsli és egy doboz heringkonzerv.
— Figyelj, Oly, adsz pár fasírtot?
Holnap veszek kaját, ma nem értem oda.
— Egy darab fasírt százötven rubel, — feleltem nyugodtan, anélkül hogy felnéztem volna a telefonomról.
— Megőrültél? — rácsapta az ajtót.
— Én a férjed vagyok vagy mi?
— Te az európai modell szerinti költségvetés-partner vagy.
A boltban sem adják ingyen a kaját, csak mert te vagy a pénztárosnő férje.
Fújt egyet, főzött magának instant tésztát, belekarikázott virslit (talált egy csomagot a régi készletek között), és elment a szobába enni.
Hallottam, ahogy hangosan panaszkodik valakinek telefonon: „Teljesen megvadult, télen se lehet tőle egy falat kenyeret kicsikarni.”
A második héten elfogyott a vécépapír.
Reggel észrevettem, kivettem a saját szekrényemből a személyes gurigámat, és elmentem dolgozni.
Este visszajöttem — a guriga nincs a vécében.
Vitalik úgy fogadott, mint egy láncravert kutya, csupa düh.
— Direkt eldugtad a papírt?!
— A sajátomat vittem el.
A tiéd elfogyott.
A közös kiadások listáján a „papír” az „mindenki maga” oszlopban volt.
Elfelejtettél venni?
Előfordul.
Újság van a fiókban.
Olyan gyűlölettel nézett rám, hogy ha a tekintet égetni tudna, már hamu lettem volna.
De hallgatott.
A büszkesége nem engedte beismerni a vereséget.
A hónap végére Vitalik úgy nézett ki, mint egy megvert kutya.
Lefogyott, az ingei mindig kicsit büdösek voltak (a mosóport a legolcsóbbat vette, az nem szedte ki a foltokat, az öblítőt meg „női hóbortnak” minősítette).
Huszonötödikén, három nappal fizetés előtt, megfájdult a foga.
Járkált a lakásban, a pofáját fogva, és nyögdécselt.
— Oly, van fájdalomcsillapító?
— A gyógyszeresben van por.
Egy tasak negyven rubel.
— Menj a fenébe a számolásaiddal! — üvöltötte.
— Nincs pénzem, érted?!
Egyáltalán nincs!
— Hát hová lett? — őszintén meglepődtem.
— Nyolcvanezret keresel.
A rezsi öt.
Enni olcsón ettél…
Milliomosnak kellene lenned.
— Semmi közöd hozzá!
Adj pénzt a fogorvosra.
Kölcsön.
Fizetéskor visszaadom.
Ötezret.
Megráztam a fejem.
— Nincs szabad.
Vettem bérletet a uszodába, és félretettem a nyaralásra.
Kirohant a lakásból, úgy csapta be az ajtót, hogy hullott a vakolat.
Anyjához ment.
Tudtam, hogy Tamara Petrovna ad.
Ő mindig adott.
Igaz, utána teáskanállal ette az ember agyát, de az már nem az én gondom.
Az „X nap” elsején jött el.
Az összegzés napja.
Vitalik hazaért a munkából, a kulcsot odavágta a komódra.
Utána belépett Tamara Petrovna is.
Nyilván ellenőrizni jött, hogyan „kopasztottam meg” a fiát.
— Na, — kezdte a férjem.
— Nézzük a tartozik-követelt.
Előhúzott egy gyűrött papírt.
— Elköltöttem…
Na jó, mindent elköltöttem.
Az árak brutálisak.
Igazad volt, magadnak főzni nem éri meg.
Állítsuk vissza, ahogy volt.
Visszaadom neked a kártyát, te viszed a háztartást.
— Várj csak, — vágott közbe Tamara Petrovna.
— És Olya beszámolója?
Olya, mennyit spóroltál meg a fiamon?
Szótlanul elővettem a táskámból egy dossziét irattasakokkal.
— Itt vannak az én kiadásaim.
Jól ettem, vettem új csizmát, és félretettem harmincezret.
Az anyósom ragadozóan összeszűkítette a szemét:
— Harmincezer?
Hatvanezres fizetésből?
Akkor Vitalik etetett téged!
— Nem.
Én saját magamat etettem.
Azt viszont, hogy hová lett Vitalik pénze, az már egy érdekes kérdés.
Kinyitottam a második oldalt.
Egy kivonatot a banki appjából.
A jelszavát évek óta nem cserélte — az anyja születési dátuma volt.
— Nézzük, — végighúztam az ujjam a sorokon.
— Fizetés megjött: 82 000.
Ugyanazon a napon utalás: „Anyának” — 15 000.
Három nappal később: „Anyának gyógyszerre” — 5 000.
Még egy hét múlva: „Anyának a nyaraló javítására” — 20 000.
Összesen egy hónap alatt Vitalik negyvenezer rubelt utalt önnek, Tamara Petrovna.
Minden ellenvetés egyszerre elhalt.
— Ez… — Vitalik a hajtövéig vörös lett.
— Ez segítség.
Anya egyedül él.
— Nem vagyok a segítség ellen, — mondtam nyugodtan.
— De számoljunk.
Te a fizetésed felét anyádnak adtad.
Maradt negyven.
Abból öt ment a rezsire.
Maradt harmincöt.
Ebből éltél.
Virslit ettél, gyalogoltál, cigit kunyeráltál.
Lapozni kezdtem.
— És itt van a tavalyi kivonat, amikor közös volt a kassza.
Minden hónapban elment 30–40 ezer.
Azt hittem, kocsira gyűjtünk.
Közben Tamara Petrovna, mi a maga nyaralóját szponzoráltuk.
Az anyósom kihúzta magát, az arca vörös foltokban izzott.
— Ne merészeld számolgatni más pénzét!
A fiúnak kötelessége gondoskodni az anyjáról!
Te meg akkor sunyiskodtál?
Titokban nyomoztál?
— Csak azt akartam megérteni, miért jár a férjem nyolcvanezres fizetés mellett szakadt zokniban.
Kiderült, hogy két családja van.
Az egyik velem — ahol eszik és alszik.
A másik magával — ahová az összes pénzt viszi.
— Túlzásba esel, — morogta Vitalik.
— Segítettem.
Na és?
Most már nem fogok.
Béküljünk ki.
Becsuktam a dossziét.
A patent kattanása úgy szólt, mint egy lövés.
— Nem lesz semmiféle „kibékülés”, Vitalik.
A kísérlet sikerült.
Rájöttem, milyen csodás úgy élni, hogy nem kell eltartanom egy felnőtt férfit meg az anyját.
— Kidobsz? — elképedt.
— Ez az én lakásom is!
— Nem, drágám.
A lakás a nagymamámé.
Te itt csak be vagy jelentve.
A cuccaidat összepakolhatod most, vagy később elviheted.
Holnap zárat cserélek.
Az anyjára nézett.
Tamara Petrovna összeszorított szájjal állt, de a szemében pánik volt.
Neki szponzor-fia kellett, nem egy plusz szájat etetni, aki most majd beköltözik az ő makulátlan egyszobásába.
— Olya, miért ilyen hirtelen? — az anyós hangja bársonyossá vált.
— Fiatalok vagytok, összecsiszolódtok…
— Nem fogunk.
Azt akarta, hogy a fia ne költsön rám pénzt?
A kívánsága teljesült.
Mostantól a pénze csak az öné.
És ő maga is — bónuszként.
Felálltam, és kitártam a bejárati ajtót.
A lépcsőházból nedvesség és idegen borscs szaga áradt be.
— Menjenek.
Mindketten.
Vitalik még mondani akart valamit, de legyintett, és kiment a folyosóra cipőt húzni.
Nem férfinak tűnt, hanem egy nagy, megsértődött kamasznak, akit a szigorú nevelő megfosztott az uzsonnájától.
Amikor az ajtó becsapódott, nem éreztem megbánást.
Csak egy hatalmas, csengő megkönnyebbülést.
Kimentem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, elővettem egy üveg kaviárt, amit „ünnepre” vettem, és csináltam magamnak egy szendvicset.
Eljött az ünnep.
A legjobb ünnep az életemben.
