— Olya, vigyünk magunkkal ételes dobozokat, vagy ott adnak majd?
Abbahagytam a sajt reszelését, és szorosabban a fülemhez szorítottam a telefont.
— Milyen dobozokat, Larissza?
— Az ételnek.
Anya azt mondta, hogy nagy jubileumi ünnepséged lesz, éttermi menüvel és hatalmas adagokkal.
Kár lenne, ha a maradék kárba veszne.
A konyhában gyanúsan nagy csend lett.
Még a tűzhelyen lévő szósz is mintha abbahagyta volna a bugyogást, hogy hallgatózzon.
— És ki hívott meg téged?
— Hogyhogy ki?
Anya.
Azt mondta, te kérted meg, hogy hívja össze az összes rokont.
Vitalikkal egyenesen munka után megyünk.
Az ötvenedik születésnapomat egy főzőstúdióban akartam megünnepelni.
Tíz embert hívtam meg: a szüleimet, az apósomat és az anyósomat, valamint két közeli baráti párt.
Minden résztvevő számára már megvették az alapanyagokat, előkészítették a munkaállomást és a névre szóló kötényt.
Tizenkét, ételes dobozokkal érkező rokon nem szerepelt az esti programban.
— Larissza, én senki mást nem hívtam meg.
Hívd fel az anyádat, és kérdezd meg tőle.
— De ő azt mondta…
— Akkor nála tisztázd.
Befejeztem a beszélgetést, és a férjemre néztem.
Viktor egy csésze teával ült az asztalnál, és az arckifejezésemből már megértette, ki döntött úgy megint, hogy rendelkezik az életünk felett.
— Anya? — kérdezte.
— A te anyád megnyitotta az én jubileumom fióktelepét.
Tizenkét embert meghívott.
Larissza már készíti a dobozokat.
— Gyorsan összeszedték magukat.
— Az ingyen lazac remekül erősíti a rokoni kapcsolatokat.
Viktor elővette a telefonját.
— Majd én felhívom.
Agafja Prohorovna azonnal felvette.
— Kisfiam, most elfoglalt vagyok, ruhát választok.
Bordót vagy zöldet?
— Anya, miért hívtál meg embereket Olya jubileumára?
— Milyen embereket?
Rokonokat!
Nem idegeneket szedtem össze a pályaudvarról.
— Olya nem hívta meg őket.
— És akkor mi van?
Az ember egyszer lesz ötvenéves.
Tíz ember nem jubileum, hanem lakógyűlés.
Csak egy kis vidámságot adtam hozzá.
— Tizenkét ember nem egy kicsi.
— Egy nagy teremben mindenki elfér.
Betesznek még egy asztalt, hoznak székeket.
Az éttermekben mindig készítenek egy kis ráhagyással.
Bekapcsoltam a kihangosítót.
— Agafja Prohorovna, ez nem étterem.
Ez egy főzőtanfolyam.
Minden résztvevő számára külön adag alapanyagot vásároltak.
— Akkor osszátok el.
Egy garnélát ketté is lehet vágni.
— Most ön fogja felhívni mindenkit, és lemondja a meghívást.
Az anyósom felháborodottan szuszogni kezdett.
— Én már megígértem!
Mit fognak rólam gondolni az emberek?
— Pontosan ezt fogja megtudni.
Letette a telefont.
Másnap találkoztunk Inna-val, a stúdió adminisztrátorával.
Elmagyaráztam neki a helyzetet.
— Fogadni tudunk egy plusz csoportot — mondta.
— De csak külön.
Saját oktatójuk lesz és más menüjük.
Például házi tészta csirkével és zöldségsaláta.
— És ki fizet?
— Az, aki leadja a rendelést.
Viktorral egymásra néztünk.
— Tökéletes — mondta a férjem.
— Akkor foglalják le a második csoportot Agafja Prohorovna nevére.
De csak azután, hogy személyesen kifizette.
A jubileum napján az anyósom érkezett elsőként.
Bordó, lurexszálas ruha volt rajta, a kezében pedig egy apró táska, amelybe csak a telefonja, a rúzsa és a saját igazába vetett megingathatatlan hite fért bele.
Megszámolta az evőeszközöket az asztalunkon.
— Miért csak tíz?
— Mert tíz vendég van — feleltem.
— Mindjárt megérkeznek a többiek is.
Kérd meg azt a lányt, hogy tegyen még székeket.
Inna egy tablettel a kezében odalépett hozzánk.
— Agafja Prohorovna, az ön vendégei számára külön programot készítettünk elő.
Már csak a menüt kell kiválasztani és kifizetni a tizenkét helyet.
Az anyósom pislogott egyet.
— Hogyhogy kifizetni?
— Ön hívott meg egy további csoportot.
Egy résztvevő ára…
Amikor meghallotta az összeget, Agafja Prohorovna a táskájához kapott.
— Csirkéért és makaróniért?
— Az alapanyagokért, a munkaállomás bérléséért, a szakács munkájáért és a kiszolgálásért.
— Írják Olga számlájára.
Neki van jubileuma.
— Az én rendelésem már ki van fizetve — mondtam.
— A plusz bankettet pedig ön szervezte.
Az anyósom félrehívott.
— Meg akarsz szégyeníteni a rokonság előtt?
— Nem.
Már tegnap felajánlottam, hogy mondja le az egészet.
— Már úton vannak!
— Akkor fizessen.
Agafja Prohorovna végignézett a szépen megterített asztalon, nagyot sóhajtott, és elővette a bankkártyáját.
A terminál sípolt egyet.
— Remélem, legalább normális adagokat adnak — sziszegte.
— Dobozokra nem lesz szükség — nyugtattam meg.
— A vendégek mindent megesznek majd.
Tíz perccel később belépett a rokonság a stúdióba.
Larissza egy csomag ételes dobozt cipelt.
A nagynénje, Raisza, egy doboz bonbont tartott a kezében, és úgy nézett körül, mintha az étterem higiéniai előírásainak betartását jött volna ellenőrizni.
— Gyertek csak — örvendezett az anyósom.
— Mindjárt kezdjük az ünneplést!
Inna mindenkinek kiosztotta a kötényeket.
— Az önök munkaállomása jobb oldalon van.
Ma házi tésztát fognak készíteni csirkével és zöldségsalátával.
Larissza a mellkasához szorította a csomagot.
— És mikor eszünk?
— Miután elkészítették az ételt.
— Nekünk kell főznünk?
Raisza lassan a nővére felé fordult.
— Agafja, azt mondtad, hogy étterembe hívtak minket.
— Ez sokkal érdekesebb, mint egy étterem! — vágta rá gyorsan az anyósom.
— Manapság mindenki így ünnepel.
A közös munka közelebb hozza az embereket.
— Főleg, amikor csak a vágódeszka mellett szólnak róla — jegyezte meg Raisza.
Már túl késő volt visszakozni.
Felvették a kötényeket, kezet mostak, a szakács pedig elkezdte magyarázni, hogyan kell tésztát gyúrni.
Eleinte az anyósom próbált dirigálni.
— Larissza, nyújtsd vékonyabbra!
Vitalik, ne állj ott, vágd a csirkét!
Raisza, túl sok lisztet szórsz!
Öt perccel később az oktató a kezébe nyomott egy tál tésztát.
— Ha ennyire tapasztalt, mutassa meg a csoportnak, milyen a megfelelő állag.
Agafja Prohorovna nekilátott.
A tészta ráragadt az ujjaira, a gyűrűire és a bordó ruhájára.
Szórt rá lisztet, aztán még egy kicsit, végül pedig olyan tömböt kapott, amellyel akár egy ajtót is ki lehetett volna támasztani.
— Valamiért kemény lett — ismerte el.
— Mert kétszer annyi lisztet tett bele — válaszolta a szakács.
Raisza elégedetten hümmögött.
— Még jó, hogy nem egy garnélát vágtál ketté.
A mi oldalunkon minden nyugodtan ment.
Lazacot készítettünk, nevettünk és fényképezkedtünk.
A szomszédos munkaállomásnál Larissza a tésztagépet tekerte, Vitalik a csirkét vágta, az anyósom pedig megpróbálta leszedni a tésztát a karkötőjéről.
A rokonok lassan abbahagyták a mérgelődést.
A szakács jókedvűnek bizonyult, a tészta finom lett, Raisza pedig még a szósz receptjét is elkérte.
Amikor mindkét csoport leült az asztalokhoz, Agafja Prohorovna megpróbálta visszaszerezni a háziasszony szerepét.
— Látjátok, milyen remekül kitaláltam mindent!
Larissza felemelte a villáját.
— Azt találtad ki, hogy figyelmeztetés nélkül idehozol minket, és rákényszerítesz, hogy mi főzzük meg a vacsoránkat.
— De legalább érdekes volt.
— Az lesz igazán érdekes, amikor meglátod, hogy én dobozokat hoztam neked — mondta Larissza.
— Üresen viheted haza őket.
Mindenki nevetett.
Még Viktor is.
Vacsora után két tortát hoztak ki.
A miénk egy nagy jubileumi torta volt, a második csoportnak pedig a stúdió egy egyszerű bogyós gyümölcsös pitét készített, amely benne volt a programjukban.
Az anyósom rögtön a mi tortánk felé nyúlt.
— Nekem nagyobb szeletet.
Végül is én vagyok a férj anyja.
— Az ön szelete a saját tányérján van — mondtam.
— Bogyós gyümölcsöt pedig kérhet a saját csoportjától.
Hiszen ön a szervezőjük.
Raisza az anyósa elé tolta a pités tányért.
— Edd a sajátodat.
Annyit fizettél érte, hogy kötelességed minden egyes bogyót kiérezni belőle.
Az este végén Larissza visszapakolta az üres dobozokat a csomagba.
— Életemben először kész ételért jöttem, és tésztarecepttel távozom.
— Már ez is valami — mondta Viktor.
Az anyósom hallgatott.
A kiadásokat számolgatta, és láthatóan kezdte megérteni, hogy a nagyvonalú gesztusok különösen szépek, amikor valaki más fizet értük.
Néhány nappal később felhívott.
— Olya, szombaton ki akartunk menni hozzátok a nyaralóba.
Elhozhatom Larisszát és Vitalikot?
— Persze.
Köszönöm, hogy megkérdezte.
— Vigyünk ételt?
— Hozzanak jókedvet.
A háttérben Larissza hangja hallatszott.
— És dobozokat ne vigyél!
Én többé sehova nem megyek veled ételes edényekkel!
Azóta Agafja Prohorovna engedély nélkül senkit sem hívott meg.
Úgy látszik, tizenkét adag házi tészta nagyon hasznos családi leckének bizonyult.
