De a feleség gyorsan mindenkit a helyére tett.
Jekatyerina háromféle logótervet terített szét az asztalon, majd néhány másodpercre megállt, oldalra billentett fejjel – vajon melyik tűnt a három közül élettelibbnek?
Jól haladt a munka, az ügyfél csütörtökre várta a végleges változatot, ma pedig még csak szerda volt, így maradt ideje.
Odakint finom júniusi eső szemerkélt, kellemes hátteret adva a munkához – halk kopogás az ablakpárkányon, semmi zavaró.
A bejárati ajtó este nyolc körül kattant.
Szergej belépett az előszobába, lerázta az esőcseppeket az esernyőről, és fáradt, mégis szokatlanul aggodalmas hangon szólt:
– Katya, itthon vagy?
– A dolgozószobában – válaszolta Jekatyerina anélkül, hogy levette volna a szemét a monitorról.
– Ma voltál Okszanánál?
– Munka után beugrottam hozzá – Szergej megjelent a dolgozószoba ajtajában, még mindig kabátban, és vállával az ajtófélfának támaszkodott.
– Segítettem neki felszerelni a polcokat a konyhában.
– Tudod, nézem azt a stúdiólakását, és egyszerűen nem értem, hogyan lehet ott normálisan élni.
Jekatyerina elszakította tekintetét a képernyőtől, és a férje felé fordult.
– Már megint arról beszélünk, hogy túl kicsi?
– Hát persze – tárta szét a karját Szergej –, huszonkét négyzetméter egy embernek azért nem komoly.
– Ma megmutatta nekem: a kanapé szinte közvetlenül a tűzhely mellett áll.
– Ugyanott főz és alszik.
– Még páraelszívó sincs.
– Szergej, ezt a stúdiót ő maga választotta – mondta Jekatyerina nyugodtan, minden ingerültség nélkül, miközben félretette az egeret.
– Senki sem kényszerítette, hogy pont oda költözzön.
– És mit tehetett volna a válás után? – lett élesebb a férje hangja.
– Gyakorlatilag Denis tette utcára.
– Még szerencse, hogy gyorsan találtuk ezt a stúdiót, és azt is tudod, mennyi pénze maradt a válás után.
Jekatyerina részletesen ismerte Okszana válásának történetét, bár ő maga szinte egyáltalán nem avatkozott bele.
Úgy gondolta, helyesebb távolságot tartani mások házasságától, még akkor is, ha az a házasság a mostohalányáé.
A lakás, ahol Okszana négy évig élt Denisszel, eredetileg a férj szüleié volt.
Még az esküvő előtt ajándékozták a fiuknak, és hivatalos ajándékozási szerződéssel az ő nevére íratták.
Amikor a pár elvált, Okszanának jogilag semmilyen joga nem volt a lakáshoz, bármilyen fájdalmasan is hangzott.
Bérelt lakást kellett keresnie, és valóban nem futotta többre egy szerény, külvárosi stúdiónál.
– Emlékszem erre, Szergej – bólintott Jekatyerina.
– De így is segítünk neki.
– Minden hónapban utalsz neki pénzt, élelmiszert veszel, nemrég még a hűtő javítását is mi fizettük.
– Ez kevés – rázta meg a fejét Szergej, majd beljebb ment a szobába, és nehézkesen leült az ablak melletti fotelbe.
– Ma megint panaszkodott.
– Azt mondja, otthon lehetetlen dolgozni, mert a fal túloldalán hangosak a szomszédok, a konyhában pedig még egy rendes asztal sem fér el.
– Egyáltalán mit dolgozik otthon? – kérdezte Jekatyerina.
– Hiszen adminisztrátor egy szalonban.
– Néha vállal pluszmunkát, valamilyen jelentéseket tölt ki távolról – legyintett bizonytalanul Szergej.
– De nem ez a lényeg.
– Az a lényeg, hogy a lányom kényelmetlenül érzi magát, és apaként kötelességem tenni valamit.
Jekatyerina nem válaszolt azonnal, csak megdörzsölte az orrnyergét.
Ez ismerős mozdulat volt nála, jelezte, hogy időre van szüksége a gondolatok rendezéséhez.
Az alatt az öt év alatt, amióta Szergej felesége volt, hasonló beszélgetések rendszeresen előfordultak, nagyjából kéthavonta egyszer.
Általában ugyanúgy végződtek: Szergej adott még egy kis pénzt a lányának, Okszana szűkszavúan megköszönte, ha egyáltalán megköszönte, aztán egy idő múlva a panaszok újult erővel kezdődtek elölről.
– Talán egyszerűen nagyobb lakást kellene keresnie – javasolta Jekatyerina.
– Segíthetünk a különbözetben, ha a magasabb bérleti díj nem túl nagy.
– Már nézett – sóhajtott Szergej.
– Egy normális környéken az egyszobás lakások harmincötezer rubelnél kezdődnek, neki pedig alig több mint negyvenezer a fizetése.
– Azzal együtt, amit én adok neki, valahogy kijön, de egy nagyobb lakást egyedül nem tudna fenntartani.
– Akkor fizessük ki a különbözetet – vont vállat Jekatyerina, mintha számára teljesen kézenfekvő lenne a megoldás.
– Még tizenötezret hozzáteszünk, és bérelhet valami normálisabbat, legalább külön konyhával.
Szergej egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Tudod, azon gondolkodom… miért kellene egyáltalán albérletről albérletre járnia?
– Talán egyszerűen lakhatna nálunk egy ideig, amíg teljesen talpra nem áll.
Jekatyerina lassan pislogott, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy jól hallotta.
– Nálunk?
– Úgy érted, itt?
– Igen – mondta Szergej szinte hétköznapi hangon, mintha magától értetődő dologról lenne szó.
– Csak ideiglenesen, pár hónapra, amíg összegyűjt valamennyit valami saját lakásra.
– Szergej, nekünk kétszobás lakásunk van – mondta Jekatyerina lassan, gondosan megválogatva a szavait.
– Az egyik szoba a műhelyem.
– Tudod jól, hogy minden nap ott dolgozom.
– Ott van a felszerelésem, a rajztáblám, az anyagokkal teli polcok.
– Hát majd kicsit összébb húzódtok, mégsem hagyhatjuk az utcán – tárta szét a karját Szergej.
– Hová húzódjunk össze? – Jekatyerina még fel is emelkedett a székből.
– Ha egy felnőtt ember beköltözik a műhelyembe, nem lesz hol dolgoznom.
– Ez a munkám, Szergej, nem hobbi.
– Talán alhatna a kihúzható kanapén – javasolta Szergej már kevésbé magabiztosan.
– És hol fogadjam az ügyfeleket videóhívásban? – rázta meg a fejét Jekatyerina.
– A folyosón?
– Hetente három videómegbeszélésem van, csendre és külön helyiségre van szükségem.
– Akkor teljesen ellene vagy? – keményedett meg Szergej hangja.
– Teljesen – erősítette meg Jekatyerina habozás nélkül.
– Otthonról dolgozom, szükségem van személyes térre, és nem akarok még egy felnőttel együtt élni ebben a lakásban, még ideiglenesen sem.
– Ez nem Okszana személyéről szól, hanem az együttélés alapvető megszervezéséről.
Szergej felállt a fotelből, és járkálni kezdett a szobában, miközben a tarkóját dörzsölte.
– Azt hittem, normálisan viszonyulsz hozzá.
– Normálisan viszonyulok hozzá – mondta határozottan Jekatyerina.
– Éppen ezért ajánlok valódi segítséget, pénzt.
– Akár holnap átutalom neki azt az összeget, amellyel ki tud egészíteni egy tágasabb lakás bérleti díját.
– De hárman élni egy kétszobás lakásban nem megoldás, hanem egy újabb probléma létrehozása.
– Vagyis neked könnyebb pénzzel lerázni őt, mint beengedni a lányomat az otthonodba – mondta Szergej keserűen.
– Ez nem lerázás – Jekatyerina érezte, hogy az igazságtalan vád hallatán elönti az arcát a forróság.
– Ez józan ész.
– Neked van egy lányod, nekem pedig van munkám és egy otthonom, amelyet évek óta alakítok.
– Miért kell ennek a két dolognak éppen az én személyes terem rovására összekapcsolódnia?
Szergej elhallgatott, és kinézett az ablakon, ahol az eső egyre erősebben verte az üveget.
– Szerintem egyszerűen közömbös vagy a helyzete iránt – mondta végül halkan, de jól hallható sértettséggel.
– A közöny és az, hogy nem akarok lemondani a saját otthonomról, két különböző dolog, Szergej – válaszolta nyugodtan Jekatyerina, bár belül összeszorult attól, ahogyan a férje értelmezte az álláspontját.
A beszélgetés után a házaspár néhány napig szinte egyáltalán nem beszélt közvetlenül egymással.
Csak rövid hétköznapi mondatokat váltottak arról, ki megy boltba vagy ki mikor ér haza a munkából, Okszana témáját azonban nem hozták szóba.
Jekatyerina tovább dolgozott a műhelyében, igyekezve nem gondolni a vitára.
De néha, amikor a szépen elrendezett ecsetes üvegekre és az asztalon fekvő rajztáblára nézett, enyhe szorongást érzett, mintha ez a nyugalom bármelyik pillanatban véget érhetne.
Szergej közben továbbra is meglátogatta a lányát munka után esténként.
És minden egyes látogatással, úgy tűnt, egyre inkább megerősödött benne az érzés, hogy radikálisan változtatni kell a helyzeten.
Okszana a maga részéről egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy színesen ecsetelje apjának az újabb kellemetlenségeket.
Hol a szomszédok áztatták el, hol a bejárati ajtó zárja akadt, hol a stúdió sütője működött csak minden második alkalommal.
– Apa, el sem tudod képzelni, mennyire elfáradtam – panaszkodott egyszer telefonon, miközben Szergej az ő és Jekatyerina közös lakásának konyhájában állt, vállával a telefont tartva és kenyeret szeletelve a vacsorához.
– Esténként hazajövök a munkából, és egyszerűen lehetetlen ott megmaradni.
– A szomszédok hangosan hallgatják a zenét, a falak vékonyak, minden egyes szót hallani.
– Bírd ki még egy kicsit, kislányom – válaszolta Szergej, bár hangja minden alkalommal egyre kevésbé hangzott meggyőzőnek.
– Majd kitalálunk valamit.
– Már egy hónapja ezt ígérted – Okszana hangjában sértődött, követelőző árnyalat csengett.
– Én ezt már nem bírom tovább.
Miután letette a telefont, Szergej még sokáig mozdulatlanul állt az ablaknál, és az udvar esti fényeit nézte, mintha valamilyen fontos döntést mérlegelne.
Körülbelül egy héttel később, amikor egy újabb találkozó után hazatért a lányától, Szergej a konyhában találta Jekatyerinát.
A nő vacsorát készített, valamit kavargatott a serpenyőben, majd az ajtó nyílásának hangjára megfordult.
– Milyen napod volt? – kérdezte hétköznapi hangon, nem sejtve, hogy a férje már meghozott egy döntést, amelyről ő még semmit sem tudott.
– Katya – kezdte Szergej minden bevezetés nélkül, miközben levette a kabátját és felakasztotta az előszobában –, Okszana ezen a héten hozzánk költözik.
– Már megbeszéltem vele.
Jekatyerina lassan lekapcsolta a főzőlapot, és egész testével a férje felé fordult.
– Mit mondtál?
– Okszana hozzánk költözik – ismételte határozottabban Szergej.
– Már eldöntöttem, és nem akarom tovább megbeszélni.
– Már eldöntötted? – Jekatyerina hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Nélkülem döntötted el, hol fog lakni az én lakásomban?
– A mi lakásunkban – javította ki Szergej.
– A lakás az enyém, Szerjozsa – mondta Jekatyerina nyomatékosan, mintha egy nyilvánvaló tényre emlékeztetné.
– Nyolc évvel ezelőtt vettem, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna, a nagymamámtól örökölt pénzből és a saját megtakarításaimból.
– Az ilyen kérdéseket együtt kell eldöntenünk, nem pedig neked egyedül.
Szergej egy pillanatra megdermedt, majd az arca elvörösödött a dühtől, és hirtelen közelebb lépett a feleségéhez.
– Ha a lányomnak szűk a hely, akkor majd te húzódsz össze! – jelentette ki, és hangját szinte kiabálásig emelte.
Csend telepedett a konyhára, amelyet csak a hűlő serpenyő halk sistergése tört meg.
Jekatyerina néhány másodpercig mozdulatlanul állt, mintha újra fel akarná fogni, amit hallott.
Aztán megváltozott az arca.
Eltűnt róla a megszokott lágyság, tekintete hideggé és tökéletesen összeszedetté vált.
– Tehát majd én húzódom össze – ismételte lassan, keresztbe fonva karját a mellkasán.
– A saját lakásomban.
– Egy olyan ember kedvéért, aki egyszer sem köszönte meg nekem azokat az ajándékokat, amelyeket együtt vettünk neki.
– Ne merj így beszélni róla! – ordította Szergej.
– Te pedig ne merj úgy rendelkezni az én lakásommal, mintha a saját tulajdonod lenne! – Jekatyerina hosszú együttélésük alatt először emelte kiabálásig a hangját.
– Egyáltalán érted, mit mondtál az előbb?
– Azt akarod, hogy mondjak le a műhelyemről és a személyes teremről azért, hogy a felnőtt lányod meghatározatlan ideig itt lakjon?
– Ő a lányom! – kiáltotta Szergej.
– Amikor hozzám jöttél, őt is kötelességed volt elfogadni!
– Senkinek sem tartozom semmivel – vágta rá Jekatyerina, miközben valóságos felháborodási vihar tombolt benne.
– Valódi segítséget ajánlottam: pénzt egy tágasabb albérletre.
– Te ezt azonnal elutasítottad anélkül, hogy rendesen átgondoltad volna.
– A családot nem lehet pénzzel helyettesíteni – sziszegte Szergej összeszorított fogakkal.
– Te pedig ultimátumokkal próbálod helyettesíteni az irántam érzett tiszteletet! – emelte még magasabbra a hangját Jekatyerina.
– Már eldöntöttél mindent nélkülem, már megígérted a lányodnak, kész helyzet elé állítottál, most pedig még azt is elvárod, hogy csendben beleegyezzek abba, hogy összébb húzódjak a saját otthonomban!
Szergej kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Jekatyerina nem hagyta szóhoz jutni.
– Úgy rendelkezel a lakásommal, mintha a tiéd lenne.
– Te döntöd el, ki fog itt lakni, hányan és milyen feltételekkel.
– Engem pedig még csak meg sem kérdeztél.
– Egyszerűen önző vagy – vetette oda Szergej, és egy lépést hátrált.
– Fontosabb neked a műhelyed, mint az én családom.
– A műhelyem a munkám, Szergej – mondta Jekatyerina már halkabban, de minden szava tisztán és határozottan csengett.
– Az a munka, amelyből eltartom magam, és amely egyébként rendszeresen mindkettőnket kisegít, amikor nálad késik a prémium.
– És te azt akarod, hogy mondjak le róla egy olyan ember kedvéért, aki minden segítséget magától értetődőnek vesz?
– Elég volt Okszanáról ebben a hangnemben! – csattant fel ismét Szergej.
– Te pedig ne dönts helyettem – vágott vissza Jekatyerina.
Néhány másodpercig mindketten hallgattak, nehezen lélegezve, mintha hosszú futás után lennének.
Szergej törte meg elsőként a csendet, ezúttal már szinte könyörgő hangon.
– Katya, értsd meg, apaként nem tehetek mást.
– Megkért rá, én pedig megígértem.
– Én pedig ennek a lakásnak a tulajdonosaként és a feleségedként azt kérem, hogy legalább a legalapvetőbb határaimat tartsd tiszteletben – válaszolta Jekatyerina.
– Olyasmit ígértél a lányodnak, ami nem a tiéd.
– Ilyet nem csinálunk, Szergej.
– Sem családban, sem máshol.
– Tehát nem vagy hajlandó segíteni a családomnak – mondta Szergej keserűen.
– A családodnak valódi segítséget ajánlottam – rázta meg a fejét Jekatyerina.
– Neked viszont, úgy látszik, fontosabb megmutatnod a lányodnak, hogy bármilyen döntésemen keresztül tudod erőltetni az akaratodat.
– Ez már nem Okszanáról szól, Szergej.
– Hanem arról, hogy egyáltalán nem veszel többé figyelembe engem.
Szergej ökölbe szorított kézzel az ablak felé fordult.
Jekatyerina a feszült hátát nézve hirtelen már nem dühöt érzett, hanem valami furcsa tisztánlátást, mintha végre felszállt volna előle a köd.
– Tudod – mondta halkan –, én eddig azt hittem, hogy társak vagyunk.
– Hogy ebben az otthonban együtt hozzuk meg a döntéseket.
– De úgy látszik, te csak a megfelelő alkalomra vártál, hogy emlékeztess, valójában kié itt a hatalom.
– Ne dramatizáld túl – morogta Szergej anélkül, hogy megfordult volna.
– Nem dramatizálok – rázta meg a fejét Jekatyerina.
– Következtetéseket vonok le.
– És a következtetés egyszerű: pakolj össze, Szergej.
A férj hirtelen megfordult.
– Mi?
– Pakolj össze – ismételte Jekatyerina, ezúttal már a bizonytalanság legkisebb jele nélkül.
– Nem akarok tovább együtt élni olyan emberrel, aki azt hiszi, joga van a beleegyezésem nélkül rendelkezni a tulajdonommal és az életemmel.
– Ezt most komolyan mondod? – Szergej hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Egyetlen beszélgetés miatt?
– Nem egyetlen beszélgetés miatt – javította ki Jekatyerina.
– Hanem azért, mert ez a beszélgetés megmutatta, ki vagy valójában egy kritikus helyzetben.
– Olyan ember, aki inkább mások jóváhagyását választja, mint a saját felesége iránti tiszteletet.
A következő napok feszült hallgatásban teltek.
Szergej hol megpróbálta meggyőzni a feleségét, hogy gondolja meg magát, hol sértett hallgatásba burkolózott, abban reménykedve, hogy a döntés csak átmeneti érzelmi kitörés.
– Katya, pár nap múlva majd észhez térsz – mondta egyik este, miközben figyelte, ahogy a felesége gondosan belepakolja a holmiját egy utazótáskába.
– Csak elfáradtál, felindultál.
– Nem vagyok fáradt, és nem indulatból döntöttem – rázta meg a fejét Jekatyerina anélkül, hogy abbahagyta volna a pakolást.
– Évekig kötöttem kompromisszumokat apróságokban, de ez már nem apróság.
– Ez az alapvető tiszteletről szól.
– És az együtt töltött öt év? – Szergej hangjában valódi pánik jelent meg.
– Csak úgy áthúzol mindent?
– Az együtt töltött öt év nem teszi semmissé azt, amit mondtál – válaszolta halkan Jekatyerina, miközben behúzta a táska cipzárját.
– Nem hirtelen felindulásból mondtad, Szergej.
– Már a beszélgetésünk előtt meghoztad a döntést.
– Egyszerűen kész helyzet elé állítottál, és arra számítottál, hogy szó nélkül beleegyezem.
– Találok kompromisszumot – próbálkozott tovább Szergej.
– Beszélek Okszanával, azt mondom neki, hogy várnia kell egy kicsit.
– Már régen nem az időről vagy a kompromisszumokról van szó – Jekatyerina leült a kanapé szélére, és végre megengedett magának egy fáradt sóhajt.
– Hanem arról, hogy a lányod oldalát választottad ellenem, anélkül, hogy egyáltalán megpróbáltál volna egyenrangú félként beszélni velem.
– És nem vagyok biztos benne, hogy ez valaha megváltozik.
Szergej még többször megpróbálta visszaterelni a beszélgetést a korábbi mederbe, különböző megoldásokat ajánlva.
Felvetette, hogy közös megtakarításaikból béreljenek Okszanának nagyobb lakást, beszéljenek vele az önállóságról, sőt még azt is, hogy ideiglenesen barátoknál lakik, amíg Jekatyerina lenyugszik.
Jekatyerina azonban hajthatatlan maradt, és minden javaslatra nyugodtan, de határozottan ugyanazt válaszolta:
– Nem Okszana lakásáról van szó, Szergej.
– Hanem arról, ami közöttünk történt.
Néhány héttel később a válási folyamat Jekatyerina részéről mindenféle kibékülési kísérlet nélkül lezárult.
A papírokat gyorsan elintézték, mivel gyakorlatilag nem volt vagyonjogi vita.
A lakás eleve kizárólag Jekatyerina tulajdona volt, közös nagyobb értékű vagyont pedig az évek során nem vásároltak.
Szergej egy hétköznap végleg kiköltözött, személyes holmiját néhány kartondobozban vitte el a lakásból.
Távozáskor még egyszer megállt az ajtóban, mintha arra várna, hogy Jekatyerina az utolsó pillanatban meggondolja magát.
– Nem adnál mégis még egy esélyt nekünk? – kérdezte halkan.
– Nem, Szergej – válaszolta Jekatyerina nyugodtan, harag nélkül.
– Az esély megvolt.
– Te magad veszítetted el abban a pillanatban, amikor úgy döntöttél, hogy az én véleményemet egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni.
Az ajtó becsukódott, és szokatlan csend telepedett a lakásra.
A következő hónapokban Jekatyerina végre megvalósította azt, amit már régóta halogatott.
A szabad szobát teljes értékű műhellyé alakította, amilyenről már a lakás megvásárlása óta álmodott.
Kidobta a régi kanapét, amely évek óta kihasználatlanul állt, beállított egy második munkaasztalt, polcokat szerelt fel a vázlatoknak és anyagoknak, az ablak mellé pedig egy kényelmes fotelt tett a megrendelések közötti rövid pihenőkre.
Néhány hónappal a válás után egy nagy ügyfél kereste meg.
Egy szomszédos régió kávézólánca teljes arculatot rendelt tőle, beleértve a csomagolást, az étlapot és a belső tér vizuális kialakítását is.
A munka szinte az egész nyarat igénybe vette.
Jekatyerina mégis örömmel töltötte a hosszú estéket felújított műhelyében, vázlatok és színpaletták között.
Hosszú idő után először érezte úgy, hogy a körülötte lévő tér teljes egészében hozzá és az elképzeléseihez tartozik.
Szeptember elején, amikor a projektet végre befejezték és az ügyfél jóváhagyta, Jekatyerina meghívott magához néhány szakmabeli kollégát.
Hozzá hasonló szabadúszó dizájnerek voltak, akikkel évekkel korábban szakmai találkozókon ismerkedett meg.
Abban a bizonyos műhelyben gyűltek össze, kinyomtatott terveket terítettek az asztalra, színmegoldásokról beszélgettek, betűtípusokon vitatkoztak, és nevettek a munkájuk során történt vicces eseteken.
– Nagyon klassz lett itt ez a tér – jegyezte meg az egyik kolléganő, miközben körbenézett a gondosan elrendezett anyagokon.
– Rögtön látszik, hogy szereted, amit csinálsz.
– Sokáig tartott, mire eljutottam idáig – mosolygott Jekatyerina, miközben teát töltött a csészékbe.
– De most úgy érzem, végre minden a helyére került.
Odakint a szeptemberi este lassan ráborult a városra.
A műhelyben pedig még sokáig szóltak a hangok, a nevetés és az új szakmai tervekről folytatott beszélgetések.
Pontosan ez volt az az otthonosságérzés, amelyet Jekatyerina következetesen és makacsul, lépésről lépésre épített fel, miközben visszaszerezte azt a teret, amelyet egyszer majdnem átengedett mások döntéseinek.
