Kszenyija ebéd körül ért haza az édesanyjától, dühösen a dugókra és az egész világra.
A lányát, Nasztyát két napra a nagymamánál, Ljudmilánál hagyta.
A kislány örömében visítozva kergette a csibéket az udvaron.
Nyulak, csibék, friss tej — paradicsom egy gyereknek és egy kis pihenés a szülőknek.
Kszenyija bement a gyerekszobába, hogy eltegye a kimosott ruhákat, és megdermedt a küszöbön.
A szekrényajtó résnyire nyitva volt.
Kszenyija pontosan emlékezett rá, hogy reggel rendesen becsukta.
Alapvetően is rendes ember volt, művészkezei hozzászoktak a rendszerhez.
— Na jó — mondta hangosan az üres szobának.
— Már megint kezdődik.
Egyszer már történt ilyesmi, és akkor hallgatott, lenyelte, úgy tett, mintha csak képzelődött volna.
Kinyitotta a szekrényt, és végignézte a polcokat.
Látszólag minden a helyén volt.
A ruhák szépen egymásra hajtogatva feküdtek.
Sőt, túlságosan szépen.
Nem az ő keze hajtogatta így.
Idegen kéz.
Ő mindig kifelé fordította a pólók hajtását, most pedig befelé voltak hajtva, mint egy üzletben.
A lakást Kszenyija és a férje, Artyom együtt vették.
Mindketten keményen dolgoztak érte.
Kszenyija körhintalovakat festett a park műhelyében, Artyom pedig ugyanott az óriáskereket tartotta karban.
Egy család, amely szó szerint vidámparkban nőtt fel.
A lakás árába azonban az anyósa, Tamara Pavlovna is beszállt.
És nem csak úgy.
— Akkor nekem is jár egy kulcs.
— Én is adtam pénzt bele.
Kszenyija akkor nem ellenkezett.
Most pedig már bánta.
Mert később apró dolgok kezdtek eltűnni.
Semmiségek.
Szinte szégyen volt beszélni róluk.
Néhány harisnyanadrág.
Egy pár nélküli zokni.
Egy cseresznyés hajcsat.
Kszenyija akkor az egész szekrényt átkutatta.
Kiborította a szennyeskosarat.
Még a radiátor mögé is benézett.
Apróságok voltak.
De furcsa apróságok.
Olyanok, amelyek nem párolognak el csak úgy maguktól.
Kszenyija a gyerekszoba közepén állva felhívta az anyósát.
— Tamara Pavlovna, jó napot.
— Nem járt ma nálunk?
— De, jártam, és akkor mi van? — válaszolta vidáman, a legkisebb zavar nélkül.
— Erre jártam, gondoltam, benézek.
— Senki sem volt itthon.
— Ültem egy kicsit, aztán elmentem.
— Ült egy kicsit.
— A gyerekszobában, a szekrényből ítélve.
— Jaj, csak egy pillantást vetettem rá, hogyan öltöztetitek a gyereket.
— Nagymama vagyok, vagy mi?
— Na jó, Kszyusa, nincs időm a kihallgatásaidra.
A vonal megszakadt.
Kszenyija úgy nézett a telefonra, mintha személyesen az tehetne mindenről.
„Ültem egy kicsit.”
Más lakásában.
Engedély nélkül.
„Csak egy pillantást vetettem rá.”
A gyerek szekrényében.
Este Artyom fáradtan ért haza a munkából, a keze olajos volt.
Az óriáskerék egész nap rakoncátlankodott.
Kszenyija megvárta, amíg megvacsorázik, aztán mindent elmondott neki.
— Vedd el tőle a kulcsot, Tyoma.
— Szépen kérlek.
— Miért venném el? — még a villáját is letette.
— A te anyádnak is van kulcsa.
— Így igazságos.
— Egyensúly.
— Egyensúly? — húzta el a száját Kszenyija.
— Az én anyám négy év alatt egyszer sem jött ide úgy, hogy nem voltunk itthon.
— Egyszer sem, hallod?
— Még a lépcsőházból is felhív, amikor már az ajtó előtt áll, mert szerinte „illetlenség csak úgy bemenni”.
— A te anyád pedig akkor jön, amikor nem vagyunk itthon, és turkál a gyerek szekrényében.
— Nem turkál, csak nézelődik.
— Válogasd meg a szavaidat.
— Válogatom.
— El sem hinnéd, mennyire válogatom, és milyen szavakat NEM mondok ki — hajolt át Kszenyija az asztalon.
— Nasztya dolgai eltűnnek.
— Harisnyák, zoknik.
— Mindig az ő látogatásai után.
Artyom legyintett.
— Elvesztek.
— Begurultak valahová.
— A mosógép megette őket.
— Komolyan egy pár harisnya miatt akarsz háborút indítani?
— Adott nekünk pénzt a lakásra, ha elfelejtetted volna.
— Neked adott.
— És cserébe elvette a kulcsot — állt fel Kszenyija.
— Rendben.
— Maradj vak, ha neked így kényelmes.
— De én szóltam.
Eltelt néhány nap.
Kszenyija korábban hozta el Nasztyát az óvodából.
A parkban rövidített munkanap volt.
A lovak megszáradtak, a főnöknő pedig elengedte.
Kinyitotta az ajtót a saját kulcsával, és lépteket hallott a lakás mélyéről.
Nem betörők járnak így.
Otthonosan.
Papucsot csoszogtatva.
Tamara Pavlovna személyesen jelent meg az előszobában.
Ráadásul Kszenyija kötényében.
— Jaj, már itthon is vagytok?
— Én csak beugrottam hozzátok, de megint nem voltatok itthon.
— Vártam, vártam…
— Este öt óra van — mondta lassan Kszenyija.
— Pontosan tudja, hogy ilyenkor megyek Nasztyáért az óvodába.
— Szándékosan akkor jön, amikor nem vagyunk itthon?
— Ugyan már, hogy „szándékosan”!
— Talán órarend szerint élek?
Nasztya puszit adott a nagymamájának, aztán beszaladt a szobájába.
A gyerekeket nem érdeklik a felnőttek sakkjátszmái.
Kszenyija utána ment, és ránézett a szekrényre.
Zárva volt.
Minden a helyén.
De valami belül megszólalt benne.
Valami kellemetlen figyelmeztetés.
Maga sem tudta, miért, de elővette a tegnap vásárolt zoknikat tartalmazó csomagot.
Tegnap hat pár volt benne.
Szándékosan fél tucatot vett, bogyós mintával, gyerekméretben.
A blokk még mindig a táskájában volt.
Megszámolta őket.
Négy.
Újra megszámolta, páronként kirakva őket, mint a kártyákat.
Négy.
Két pár hiányzott.
A düh egyenletesen és forrón emelkedett benne, mint egy felhevített vasaló.
Kiment a konyhába, ahol az anyósa már serényen csörömpölt a csészékkel, és megállt az ajtóban.
— Adja vissza a lányom zoknijait.
— Tessék? — fordult meg Tamara Pavlovna egész testével.
— Mit mondtál?
— Ismételd meg.
— Tegnap hat párat vettem.
— Ma négy van.
— Maga volt egyedül a lakásban.
— Adja vissza, és csendben lezárjuk.
— Hogy merészeled…
— Hogy fordulhat meg ilyen a fejedben!
— Én tolvaj vagyok?!
— Én, aki pénzt adtam nektek erre a lakásra…
— Aki éjszakákat…
Az anyósa annyira felháborodott, hogy majdnem levegőért kapkodott.
A jelenet mérete és minősége már-már színházi volt.
— Mindent elmondok Artyomnak!
— Mondja csak.
— És még valamit jegyezzen meg — mondta Kszenyija halkan, amitől a hangja csak még fenyegetőbb lett.
— Még egyszer megjelenik a lakásomban nélkülem, és repül kifelé az ajtón a kulcsával együtt.
— Egyszer figyelmeztettem.
— Másodszor nem fogom.
Ekkor becsapódott a bejárati ajtó.
Artyom ért haza.
Bement a konyhába, és felváltva nézett a feleségére és az anyjára.
— Mi ez a zaj?
— Már a lépcsőházból hallani.
— A feleséged teljesen elszemtelenedett! — tört előre Tamara Pavlovna az előszoba felé, miközben felkapta a kabátját.
— Tolvajlással vádolt!
— Engem!
— A saját anyádat!
— Éljetek, ahogy akartok, én ide többé be nem teszem a lábam!
Az ajtó nagyot csapódott.
Artyom lassan Kszenyija felé fordult.
— Magyarázd el.
— Elmagyarázom.
— Nasztyának már régóta tűnnek el dolgai.
— Újak.
— Mindig azután, hogy anyád engedély nélkül bejön ide — kezdte Kszenyija az ujjain számolni.
— Harisnyanadrág.
— Hajcsat.
— Tegnap vettem hat pár zoknit.
— Ma négy van.
— Ő legalább egy órán keresztül egyedül volt itt.
— Rakd össze a kettőt meg a kettőt, mégiscsak szerelő vagy.
— Felfogod, mit mondasz? — Artyom arca megkeményedett.
— Tolvajnak nevezted az anyámat.
— Az anyámat!
— Én csak a tényeket mondtam.
— A következtetéseket vond le te.
Artyom elővette a pénztárcáját, kihúzott egy ötezres bankjegyet, és odanyújtotta a feleségének olyan mozdulattal, ahogy borravalót adnak egy ruhatárosnak.
— Tessék.
— Vegyél meg mindent, ami szerinted „eltűnt”.
— És zárjuk le ezt a témát.
— Örökre.
Kszenyija először a bankjegyre nézett, aztán a férjére.
Na, most már őt is megsértették.
Egyben megvásárolták.
Az igazsággal együtt.
— Tedd el — mondta, és kiment a lányához.
Egy perccel később visszajött.
Gyerekharisnya volt a kezében.
A térdén egy zöld dinoszaurusz volt, kilógó nyelvvel.
— Nézd meg jól, nyomozó.
— Három párat vettem.
— Az egyiken a dinoszaurusz nevet.
— A másikon, ezen, kinyújtja a nyelvét.
— A harmadikon pedig táncol, szétterpesztett lábakkal, nagyon viccesen.
— Na, a táncoló dinoszauruszos nincs meg.
— Kettő van.
— Három volt.
— Elpárolgott.
— Azt is megette a mosógép?
— Elég! — vágta Artyom az ötezrest az asztalra.
— Elég, azt mondtam!
— Neked csak az kell, hogy háborút robbants ki!
Felkapta a kabátját, és kiviharzott a lakásból.
Úgy csapta be az ajtót, hogy Nasztya ijedt verébként kukkantott ki a szobájából.
Kszenyija szó nélkül felvette a bankjegyet az asztalról, kisimította, és a polcra tette.
A pénz nem tehet semmiről.
Az emberek tehetnek.
Artyom céltalanul gyalogolt az utcán, a düh pedig úgy fortyogott benne, mint egy túlmelegedett radiátor.
Mi ütött a feleségébe?
Vagy talán így akarja kiszorítani az anyját az életükből?
Módszeresen, zokninként?
Kicsinyes.
Aljas.
Nem vallott Kszenyijára.
De az sem vallott rá, hogy az anyját tolvajnak nevezze.
Mégis megtette.
Artyom akkor tért magához a gondolataiból, amikor felismerte a lépcsőházat.
A lába magától hozta el az anyja házához.
Három háztömb.
Tizenöt perc dühös gyaloglás.
A ház előtt ott állt a húga, Okszana, a lányával, Vikával.
Vika egyidős volt Nasztyával.
A kislány éppen egy pocsolya fölött ugrált.
Artyom ekkor meglátta.
Az unokahúga térdén egy dinoszaurusz táncolt.
Zöld.
Széttárt lábakkal.
Viccesen.
Táncolva.
„Az egyik nevetett, a másik kinyújtotta a nyelvét, a harmadik pedig táncolt” — mondta Kszenyija.
Szóról szóra.
A lányától pontosan ez a pár tűnt el.
És most pontosan ez a pár ugrált a pocsolya fölött az unokahúga lábán.
— Szia — mondta a húgának, igyekezve úgy beszélni, hogy ne csikorduljon a hangja.
— Klassz harisnyanadrág van Vikán.
— Hol vetted?
— Ezt?
— A sarki bolt gyerekosztályán — vont vállat Okszana.
— Miért?
— Semmi.
— Nasztyának is szeretnék ilyet.
Artyom leguggolt az unokahúga elé, és lefényképezte a dinoszauruszt a telefonjával.
Okszana elvörösödött.
— Te meg mit csinálsz?
— Más gyerekét fényképezed?
— Teljesen elment az eszed?
— Nem a gyereket, a harisnyát.
— Mondtam, hogy Nasztyának is akarok ilyet.
— Akkor még egyszer.
— A sarki bolt gyerekosztályán?
— Már mondtam!
— Mi ez a kihallgatás? — rántotta meg Okszana a lánya kezét.
— Gyere, Vika.
— A bácsi ma nincs magánál.
Bevezette a lányt a házba.
Artyom ott maradt a telefonjával a kezében.
Valami nem stimmelt.
Nagyon nem.
Úgy csikorgott az egész, mint egy kilazult csapágy.
Megfordult, és elindult a sarki bolt felé.
Mindössze kétszáz méter volt.
A gyerekosztályon megmutatta az eladónőnek a fényképet.
— Van ilyen?
— Vagy volt?
— Táncoló dinoszaurusszal.
Az eladónő alaposan megnézte, majd megrázta a fejét.
— Nem.
— Ilyen soha nem volt nálunk.
— Autós sorozatunk van meg cicás.
— Dinoszauruszos terméket soha nem kaptunk.
— Négy éve dolgozom itt, fejből ismerem az egész kínálatot.
— Biztos?
— Ennél biztosabb nem is lehet.
— Kellene?
— Már nem — mondta Artyom.
— Most már minden teljesen világos.
Kiment az utcára, és egy darabig csak állt, próbálva megszokni az új világképet.
Az anyja.
Az ő anyja apránként elvitte a saját unokája új dolgait.
Az ő Nasztyájától.
Azért, hogy Vikának adja.
Zoknikat.
Harisnyanadrágokat.
Mindig csak egy keveset.
Egy-egy párat.
Hogy ne legyen feltűnő.
És ezek szerint a felesége nem háborút indított.
A felesége egyszerűen tudott hatig számolni.
Fél órával később már az anyja lakásának ajtaján csengetett.
Tamara Pavlovna nyitott ajtót.
Amikor meglátta a fiát, felragyogott.
— Tyomocska!
— Megjöttél!
— Na, helyretetted az asszonyodat?
Artyom szó nélkül bement a szobába.
Okszana a kanapén ült.
Vika a szőnyegen játszott.
Már más nadrág volt rajta.
A harisnya a radiátoron száradt.
A zöld dinoszaurusz mindenki szeme láttára táncolt.
— Okszana — mondta Artyom, és felemelte a telefonját a fényképpel.
— A sarki boltban ilyen harisnyát soha nem árultak.
— Soha.
— A lányomtól pedig pontosan ilyen tűnt el.
— Tegnap.
— Te a szemembe hazudtál.
A húga elsápadt, és az anyjukra nézett.
Tamara Pavlovna azonnal előrelépett, mellkasát előretolva, mint egy jégtörő hajó.
— Miket beszélsz?
— A saját húgodról!
— Nem elég, hogy a feleséged engem rágalmazott meg, most Okszanát is tönkre akarod tenni?
— Egyedül neveli a gyerekét, ha nem tudnád!
— Így is nehéz neki!
— Senkit sem akarok tönkretenni.
— Csak azt kérdezem, honnan van a harisnya.
— Én…
— Nekem…
Okszana felugrott.
— Tudod mit?
— Menj a fenébe a kérdéseiddel!
— Idejössz, mint valami nyomozó!
Bement a másik szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Vika utána nézett, aztán a nagybátyjára, majd tovább gurította a kisautóját.
Artyom körbenézett az előszobában.
Ekkor meglátta az anyja táskáját a komódon.
Nyitva volt.
Láthatóan sietve dobták oda.
Odament, és különösebb gondolkodás nélkül felhajtotta a fedelét.
Legfelül, szinte el sem rejtve, két pár gyerekzokni feküdt.
Vadonatújak.
Bogyós mintával.
Bolti címkével.
Gyerekméret.
Fél tucat mínusz négy.
— Én vettem! — vágta rá Tamara Pavlovna még azelőtt, hogy megszólalhatott volna.
— Ma!
— Vikának vettem!
— Mit turkálsz a táskámban, teljesen elvesztetted a szégyenérzetedet?
— Szégyen — ismételte Artyom.
— Érdekes szót választott, anya.
Nem kiabált.
Nem lobogtatta az arcába a zoknikat.
Nem kezdte felsorolni az eltűnt dolgokat.
Még azt sem kérdezte, hogy „miért”.
Félt a választól.
Egyszerűen levette a tükör melletti kampóról az anyja kulcscsomóját, lecsatolta róla a saját lakásuk kulcsát, és zsebre tette.
— A kulcsot visszaveszem.
— Egyelőre ne gyere hozzánk.
— És Kszenyiját se hívd.
— Egyáltalán.
— Tyoma!
— Tyomocska, mit csinálsz?
— Rongyok miatt?!
— Egy pár zokni miatt a saját anyádat…
— Nem a rongyok miatt — mondta Artyom már az ajtóból.
— Hanem azért, mert egy ötéves unokádtól loptál.
— Az egyik unokádtól azért, hogy a másiknak add.
— És még most sincs benned annyi, hogy azt mondd: „bocsánat”.
— Viszlát, anya.
Egy órával később ért haza.
Egy szatyor volt a kezében.
Három üzletet is végigjárt.
Vett harisnyanadrágot sárkányokkal.
Zoknit epermintával.
Valamilyen csíkos apróságot is.
Nem rosszabbat annál, ami eltűnt.
Őszintén szólva még jobbat is.
És vett fagylaltot is.
Három vaníliás jégkrémet ostyatölcsérben.
Mert üres kézzel békülni a lehető legrosszabb dolog.
Kszenyija kinyitotta az ajtót, és szó nélkül ránézett.
Artyom ugyanígy, szó nélkül átnyújtotta neki a kulcsot.
Azt a bizonyos harmadik, idegen kulcsot.
Kszenyija elvette, megforgatta az ujjai között, és egyetlen szó nélkül mindent megértett.
Visszavette.
Tehát utánajárt.
És ha a szatyorban gyerekruhák vannak, akkor azt is tudja, ki és hová vitte a régieket.
— Tévedtem — mondta Artyom.
— Nagyon.
— Azt az ötezrest tépd szét, ha akarod.
— Vagy tedd Nasztya perselyébe.
— A perselybe — mondta Kszenyija.
— A pénz nem tehet semmiről.
Nem kezdte el tovább gyötörni.
Nem mondta, hogy „én megmondtam”.
Nem kérdezte, hogyan zajlott a beszélgetés.
Egyetlen rossz vagy gúnyos szót sem mondott az anyósáról.
Pedig csípős megjegyzésekből egy hétre elegendőt gyűjtött össze.
Egyszerűen bekiáltott a lakás belsejébe:
— Nasztyuska!
— Apa fagylaltot hozott!
— Kézmosás, aztán irány a konyha!
Három háztömbbel arrébb Tamara Pavlovna a fotelben ült, és két pár bogyós zoknit tartott az ölében.
A fia nem vitte magával.
Talán undorodott tőlük.
Az asszony tényleg szégyellte magát.
Annyira, hogy forróság öntötte el a fülét.
Ilyen mélyre süllyedni.
Elvenni az egyik unokától, hogy a másiknak adja.
Mint egy szarka.
De a szégyen kényelmetlen vendég.
Tamara Pavlovna hamar ki is tessékelte.
Tulajdonképpen mi történt?
Nasztyának mindene megvan.
Kszenyijának van férje, fizetése, lakása.
Okszana viszont egyedül neveli Vikát.
Neki minden egyes pár számít!
Hiszen nem magának vette el.
Csak igazságot tett.
Újraosztotta a javakat.
A szégyen engedelmesen haraggá változott.
A harag pedig gyorsan talált magának célt.
A menyét.
Kapzsi.
Fukar.
Felforgatta az egész házat.
Mi miatt?
Két pár zokni és egy harisnyanadrág miatt!
Most pedig a fia haragszik az anyjára, Okszana mindenkire megsértődött, a család szétesik.
És mindez Kszenyija és az ő számolgatása miatt.
Tamara Pavlovna betette a zoknikat a komód fiókjába, jó mélyre tolta őket, majd ott maradt ülve a saját igazával.
Az igazával, amelynek kulcsa már senkit sem érdekelt.
Artyom és Kszenyija konyhájában eközben komoly dolog zajlott.
Nasztya olyan sebességgel pusztította a fagylaltot, amelyre felnőtt ember képtelen.
Az utolsó falatot is kikaparta a pohárból, lenyalta a kanalat, majd éhes kismacskaszemekkel az apjára nézett.
— Apa, van még?
— Három volt — sóhajtott Artyom.
— A tiéd, anyáé és az enyém.
— A sajátodat szereted?
— Imádom — mondta, és odatolta neki a sajátját.
Nasztya felragyogott, megragadta a kanalat, és üzletszerűen az anyjához fordult.
— Anya, a tiédet ne edd meg gyorsan, jó?
— Most megeszem apáét, aztán segítek neked.
— Nehogy egyedül ne boldogulj vele.
Elsőként Kszenyija fújta el magát.
Utána Artyom tört ki nevetésben.
Aztán Nasztya is nevetni kezdett, csak mert a többiek nevettek, és fogalma sem volt róla, mi olyan vicces az ő teljesen őszinte mentőakciójában.
Egy nagy család sorsa hajszálon függött.
A sérelmek még nem hűltek ki.
A házban eggyel kevesebb kulcs volt.
A fagylaltból viszont pontosan annyi maradt, amennyi kellett.
