Nem tudta, hogy én már mindent eldöntöttem.
– Szóval, lányok, egy hónap.
Legfeljebb másfél – Zsanna belekortyolt a kávéjába, visszatette a csészét a csészealjra, és a barátnőire nézett.
– És beköltözöm Nyikitához a Naberezsnaján lévő háromszobás lakásba.
Katya, aki már az első naptól tudott a kapcsolatukról, fintorgott, és közelebb húzta magához a fagylaltját.
– És Vera hová megy?
Ott van két gyerek, Nyikita, tíz év házasság.
Mi lesz, egyszerűen összepakolja a bőröndjét és elmegy?
– Minden rendben lesz – legyintett Zsanna.
– Nyikita majd mindent elintéz.
Verának ott egyáltalán nincs beleszólása semmibe, teljesen tőle függ.
Ő maga mondta nekem, hogy már vagy két éve idegenként élnek egymás mellett.
Csak a gyerekek miatt tesznek úgy, mintha még család lennének.
Most majd elé teszi a válási papírokat, ő aláírja, és kész.
Kap valami kártérítést, talán elköltözik az anyjához vidékre.
Nyikita mindent kézben tart.
Zsanna őszintén hitt ebben.
Nyikita számára olyan határozott férfinak tűnt, aki képes megoldani a nehéz helyzeteket.
Amikor hozzá ment, mindig ugyanazt mondta: „Majd én mindent elintézek.
Vera nem fog botrányt csapni, neki így egyszerűbb.
A lényeg, hogy mindent csendben intézzünk el.”
Ugyanebben az időben a Naberezsnaján lévő háromszobás lakásban Nyikita fel-alá járkált a dolgozószobájában.
A nyakkendőjét meglazította, inge felső gombja ki volt gombolva.
Próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, de csak az ügyvédtől megtanult mondatok jártak a fejében.
Vera az íróasztalnál ült.
Előtte két kinyomtatott A4-es lap feküdt – a házasság felbontásáról és a vagyonmegosztásról szóló megállapodás tervezete.
Nyikita már három nappal korábban elhozta ezt a dokumentumot egy ismerős ügyvédtől, de azóta sem tudta, hogyan hozza szóba.
A terve szerint Verának fölösleges kérdések és hiszti nélkül alá kellett volna írnia, hogy lemond a lakáshoz és az autóhoz fűződő jogairól.
Cserébe Nyikita azt ígérte, hogy három éven keresztül részletekben egy meghatározott összeget fizet neki.
– Elolvastad? – kérdezte Nyikita, miközben megállt az ablaknál, és az esti várost nézte.
Verára igyekezett nem nézni.
– Szerintem minden korrekt.
Nem hagylak semmi nélkül, a gyerekeket támogatni fogom, a gyerektartást hivatalosan fizetem.
Nincs értelme tovább húzni ezt a házasságot.
Csak kínozzuk egymást.
Vera hallgatott.
Az elmúlt fél évben, miközben közös ismerősökön keresztül egyre több pletyka jutott el hozzá, és Nyikita telefonján állandóan késő esti értesítések villantak fel, minden érzelem kihunyt benne.
A könnyeit már korábban mind kisírta.
Most csak azt akarta, hogy minél hamarabb vége legyen az egésznek.
– Ezt nem fogom aláírni, Nyikita – mondta Vera.
Nyikita lassan megfordult.
– Miért?
Kevés a pénz?
Vera, nézzük reálisan a dolgokat.
Az elmúlt öt évben én tartottalak el.
Abban a kis könyvtáradban fillérekért dolgoztál, és a gyerekekkel foglalkoztál.
A család fő bevételét én hoztam haza.
Az üzletet is én vezetem.
– Nem erről van szó – szakította félbe Vera.
– Te három évre elnyújtott, bizonytalan kifizetéseket ajánlasz nekem.
Ma van vállalkozásod, holnap nincs.
Ma fizetsz, holnap meggondolod magad.
A lakást viszont a házasság alatt vettük.
És az én szüleim adták el a régi nyaralójukat, hogy be tudjuk fizetni az első részletet, amikor neked még egyáltalán nem volt pénzed.
Erre emlékszel?
Nyikita elhúzta a száját.
– Mindenre emlékszem.
De én tízszer ennyit fektettem bele!
– Éppen ezért semmilyen „csendben elintézzük” és részletfizetés nem lesz – folytatta Vera, miközben pontosan félbehajtotta a lapokat.
– Beszéltem egy ügyvéddel.
Nyikita megfeszült.
– Miféle ügyvéddel?
Te már ügyvédekhez járkálsz?
– Természetesen.
Nem vagyok ostoba nő, még ha te hozzá is szoktál, hogy annak nézz.
Az én ajánlatom a következő: a lakást közösen eladjuk piaci áron.
A pénzt pontosan felezzük, a gyerekek tulajdoni hányadának levonása után.
Nem kérek tőled semmilyen részletfizetést.
Csak hivatalos vagyonmegosztást az adásvételen keresztül.
Te megkapod a tiédet, én pedig az enyémet.
– Normális vagy egyáltalán?! – Nyikita felemelte a hangját, és egy lépést tett az asztal felé.
– Eladni a lakásunkat?
Azt a lakást, amelybe ennyi energiát öltem?!
És én hol fogok lakni?
Szerinted menjek albérletbe?
– Ugyanott, ahol én – válaszolta Vera, és felállt a székről.
– Veszel magadnak egy egyszobás lakást, vagy felveszel hitelt a rád eső részre.
Az ingatlanos holnap este hatkor jön, hogy felmérje a lakást és fényképeket készítsen – mondta nyugodtan, elvette az asztalról a papírokat, majd kiment a dolgozószobából.
Nyikita korábban még soha nem látta ilyennek a feleségét: összeszedettnek és késznek arra, hogy megvédje azt, ami az övé.
Öt perc alatt összeomlott minden magabiztossága, hogy ő irányítja a helyzetet, és rá tudja kényszeríteni Verát arra, amit akar.
Vera többé nem félt a haragjától, és nem próbálta megmenteni a családot.
Nyikita nadrágzsebében rezegni kezdett a telefon.
Zsanna hívta.
Nyikita kinyomta a hívást, visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, majd olyan erővel csapott az öklével a faasztalra, hogy megfájdult a keze.
Másnap dél körül Nyikita találkozott Zsannával egy kávézóban, nem messze a nő munkahelyétől.
– Miért nem vetted fel tegnap? – kérdezte Zsanna azonnal, amint Nyikita leült az asztalhoz.
– Háromszor hívtalak.
Mi van nálatok azokkal a papírokkal?
– Vera megmakacsolta magát – morogta Nyikita, miközben dupla eszpresszót rendelt a pincértől.
– Nem akarja aláírni a megállapodást.
– Hogy érted, hogy nem akarja? – nézett rá meglepetten Zsanna.
– Mit akar akkor?
Több pénzt?
– Azt követeli, hogy adjuk el a lakást.
Teljes vagyonmegosztást akar piaci értékesítéssel.
Zsanna megdermedt, kezében a csészével.
– Hogyhogy eladni?!
Nyikita, viccelsz?
És mi hol fogunk lakni?!
Te magad mondtad, hogy egy hónap múlva beköltözhetek a Naberezsnaján lévő lakásba, hogy adsz neki valami pénzt, és ő elköltözik az anyjához!
– Azt hittem, el fog költözni! – mordult rá Nyikita.
– Nem számítottam rá, hogy ügyvédhez megy.
Már ingatlanost is hívott.
Ma hatkor jön megnézni a lakást.
– Hogy lehet ez? – Zsanna összegyűrte a papírszalvétát.
– Te férfi vagy végül is, vagy mi?
Tedd helyre!
Mondd meg neki, hogy ha tovább szórakozik, a bíróságon keresztül semmit sem fog kapni!
Te magad mondtad ezt!
Nyikita ingerülten nézett Zsannára.
A nő nem értette a valós helyzetet, és túl könnyen osztogatott ostoba tanácsokat.
– Zsanna, hagyd abba ezt a hülyeséget – mondta élesen.
– A törvény szerint joga van a házasság alatt szerzett vagyon feléhez.
A bíróság egyszerűen ugyanígy elrendelné az értékesítést, csak az egész eljárás egy évig húzódna.
És ez alatt az egy év alatt köteles lennék vele és a gyerekekkel egy fedél alatt élni, mindent fizetni és tárgyalásokra járkálni.
Ezt akarod?
– Azt akarom, hogy oldd meg a problémát, ahogy megígérted! – emelte fel a hangját Zsanna.
– Fél éve meséled nekem, hogy mindent kézben tartasz!
– Megoldom! – kiáltotta Nyikita olyan hangosan, hogy a szomszédos asztaloknál ülők közül többen is odafordultak.
Elhallgatott, vett egy mély levegőt, és belekortyolt a kávéjába.
Zsanna nézte őt, és rossz előérzete támadt: Nyikita egyáltalán nem volt az élet mindenható ura.
Csak egy átlagos, összezavarodott férfi volt, aki saját magát szorította sarokba, és fogalma sem volt, hogyan másszon ki belőle.
Este hatra az ingatlanost várták, de elsőként Zsanna érkezett meg.
Nyikita ebéd után különböző helyszínek között rohangált, munkahelyi ügyeket próbált rendezni, és a telefonhívásokra is összevissza válaszolt.
Zsannának elege lett abból, hogy folyton ugyanazt a lagymatag „majd én mindent elintézek” mondatot hallgassa.
Úgy gondolta, Nyikita egyszerűen túl engedékeny a volt feleségével, ezért személyesen akarta felmérni a helyzetet.
Végül is egy hónap múlva ő készült ide beköltözni, és egyáltalán nem állt szándékában átengedni ezt a lakást valami „csendes háziasszonynak”.
Vera nyitott ajtót.
– Kit keres? – kérdezte Vera, miközben nyugodtan végigmérte a vendéget.
– Nyikitához jöttem.
De tulajdonképpen magához – Zsanna demonstratívan belépett a lakásba.
– Zsanna vagyok.
Azt hiszem, nem kell elmagyaráznom, ki vagyok.
– Fáradjon be a konyhába.
Nyikita körülbelül húsz perc múlva érkezik.
Leültek a nagy étkezőasztalhoz.
Zsanna elővette a táskájából a tabletjét, mert azonnal át akarta venni a kezdeményezést, és meg akarta szabni a beszélgetés hangnemét.
– Vera, hagyjuk a drámát és a személyes sértettséget.
Nyikita csak húzza az időt, és nem tud mindent elmondani magának, mert sajnálja.
A gyerekek, tíz közös év, mindent értek.
De maga felnőtt ember, és meg kell értenie, hogy úgysem fog itt élni.
Ésszerű kompromisszumot ajánlok.
Nem gördít akadályokat, aláírja a megállapodást, amelyben lemond a tulajdoni részéről, én pedig személyesen adok magának ezen felül egy bizonyos összeget készpénzben.
Kezdetnek, hogy legyen miből albérletet fizetnie.
Miért kellene bíróságig vinni az ügyet?
Vera felállt, odament a konyhapulthoz, és töltött magának vizet a vízszűrőből.
Ivott egy kortyot, megfordult, és enyhe, alig észrevehető kíváncsisággal nézett Zsannára.
– Milyen forrásból adná azt a készpénzt? – kérdezte nyugodtan Vera.
– Nyikitának nincs szabad megtakarítása, minden pénze a vállalkozásban van, és ott sincsenek most túl jól a dolgok.
Tehát a saját pénzét ajánlja?
Zsanna kissé megtorpant, mert nem számított erre a kérdésre.
– Ez csak rám és Nyikitára tartozik.
– Nem csak magukra tartozik – szakította félbe Vera.
Közelebb lépett az asztalhoz.
– Ez a lakás az értékbecslés szerint körülbelül huszonkétmillió rubelt ér.
Nyolcmillió a gyerekek tulajdoni része, amihez egyáltalán nem lehet hozzányúlni.
A fennmaradó tizennégymilliót pontosan felezzük a házastársak között.
Van Nyikitának most rögtön tizenötmillió rubelje, amit ide tud adni nekem, hogy lezárjuk az ügyet?
Nincs.
Magának van ennyi pénze?
Abból ítélve, hogy egy szerény egyszobás lakást bérel, és turistaosztályú taxival jött ide, magának sincs.
Zsanna feldühödött.
Nem számított rá, hogy ez az „elnyomott háziasszony” tudja, hol lakik, mennyit ér a lakás, és ilyen gyorsan, érzelmek nélkül képes elemezni az anyagi helyzetét.
Ebben a pillanatban kulcs fordult a zárban az előszobában.
Nyikita zihálva lépett be a lakásba.
Az ajtóban megtorpant, amikor meglátta Zsannát.
– Zsanna?!
Mit keresel itt?
– Azért jöttem, hogy segítsek neked befejezni ezt az értelmetlen cirkuszt – válaszolta Zsanna, miközben felállt a székről.
– De úgy tűnik, a feleséged már mindent kiszámolt és felbecsült mindenki helyett.
Megszólalt a csengő.
– Jó estét.
Szergej vagyok, az ingatlan értékbecslése és az előzetes adásvételi szerződés elkészítése miatt jöttem.
Mindkét tulajdonos jelen van?
– Mindketten – válaszolta nyugodtan Vera.
– Fáradjon be a nappaliba, a lakás dokumentumai az asztalon vannak.
A következő fél órában az ingatlanos végigjárta a szobákat, lézeres mérőszalaggal lemérte a helyiségeket, jegyzeteket készített a tabletjén, és rövid pontosító kérdéseket tett fel.
Zsanna a folyosón állt.
Le sem vette a szemét Nyikitáról.
Nyikita pedig idegesen sürgött-forgott.
Az ingatlanos után járkált, próbált úgy viselkedni, mint aki ura a helyzetnek, de folyton Verára pillantgatott.
Végül mindenki visszatért a nappaliba.
Az ingatlanos elővette a mappájából a lakás eladásra történő meghirdetéséről szóló előzetes megállapodás nyomtatványát, és a dohányzóasztalra tette.
– Nos – mondta az ingatlanos.
– A környék kiváló, a felújítás jó.
A piaci árat meghatároztuk.
Ahhoz, hogy elindíthassuk a folyamatot, mindkét tulajdonos aláírására szükségem van ezen a dokumentumon.
Elővett egy tollat, és Nyikita felé nyújtotta.
Nyikita habozott, majd lassan Zsannára nézett.
Zsanna arra számított, hogy most majd az asztalra csap, elhajítja a tollat, és azt mondja: „Semmit nem írunk alá, a lakás az enyém marad, takarodjanak innen!”
De Nyikita hallgatott.
Egyszerűen nem volt mit mondania.
Nem voltak érvei, nem volt pénze, és nem volt semmilyen jogi kiskapuja.
– Nyikita!
Mondj már valamit! – fakadt ki Zsanna.
– Mit mondjak?! – ordította Nyikita, miközben felé fordult.
– Mit mondjak nekik, Zsanna?!
Nincs tizenötmillió rublem, amit most rögtön odaadhatnék neki!
Honnan vegyek ennyi pénzt?!
Adjam el a vesémet, vagy adjam el a vállalkozásomat bagóért?!
– De hát megígérted!
Azt mondtad, hogy minden el van intézve!
Hogy mindent kézben tartasz!
– Azt hittem, megállapodunk hároméves részletfizetésben! – kiabálta, és teljesen elveszítette méltósága utolsó maradványait is egy idegen ember és a saját felesége előtt.
– Nem tudtam, hogy ügyvédhez fordul és azonnali eladást követel!
Csend telepedett a nappalira.
Az ingatlanos tapintatosan elővette a tabletjét, és úgy tett, mintha a dokumentumokat tanulmányozná.
Zsanna Nyikitát nézte.
Egy összezavarodott férfi állt előtte, akinek a szép szavakon és a lakásban lévő tulajdoni részén kívül semmije sem volt.
– Értem – mondta Zsanna.
– „Majd én mindent elintézek.”
Megfordult, felkapta a puffról a táskáját, és az ajtó felé indult.
Nyikita utána kapott.
– Zsanna, várj!
Hová mész?!
Üljünk le, és beszéljük meg normálisan!
– Mit beszéljünk meg? – Zsanna megállt az ajtónál, és ránézett.
– Azt, hogyan nyomorgunk majd az én bérelt egyszobás lakásomban, miközben ti évekig pereskedtek?
Ne hívj többé.
Hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Nyikita visszatért a szobába.
– Írd alá, Nyikita – követelte Vera.
– Ne tartsd fel az embert, már véget ért a munkaideje.
Nyikita felsóhajtott, majd nagy, lendületes aláírással ellátta a dokumentumot.
A lakást három és fél hónap múlva eladták.
Ez alatt az idő alatt nehéz volt együtt élniük a Naberezsnaján lévő lakásban.
Nyikita úgy tett, mintha semmi katasztrofális nem történt volna.
Hangosan telefonált, úgy tett, mintha rendkívül elfoglalt lenne a munkájával, későn járt haza, és elfordult, amikor Vera elment mellette.
Vera közben csendben intézte a dolgait: dobozokat pakolt, főzött a gyerekeknek, és ellenőrizte a házi feladataikat.
Nyikita számára egyszerűen idegen lakótárssá vált, akivel átmenetileg kénytelen volt megosztani a lakást az adásvétel lezárásáig.
Zsanna többé nem jelentkezett.
Nyikita még próbált magyarázkodó üzeneteket küldeni neki, rengetegszer hívta, és egyszer még egy csokor rózsával is elment a lakásához.
Zsanna azonban egyszerűen nem nyitott ajtót, és csak egy rövid SMS-t küldött: „Ne égesd magad.
Nekem nincs szükségem egy férfira mások problémáival.”
Nyikita nagyon megsértődött.
Zsannának már nem kellett.
A lakás eladásából származó pénz megérkezett a számlára.
Vera megkapta a saját felét és a gyerekek tulajdoni részét, majd mindenféle hitel nélkül vett egy kétszobás lakást egy jó környéken, nem messze a gyerekek iskolájától.
A költözés napján, amikor a költöztetők vitték kifelé a dobozokat Vera holmijaival, Nyikita a konyhában ült.
– Boldog vagy? – morogta, amikor Vera belépett a konyhába.
– Tönkretettél mindent, amit évekig építettünk.
Vera megállt az ajtóban, ránézett, majd nyugodtan válaszolt.
– Te magad tettél tönkre mindent, Nyikita.
Már akkor, amikor úgy döntöttél, hogy a saját vágyaid fontosabbak a családunknál.
Az asztalra tette a kulcscsomót, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Nyikita csak egy szerény egyszobás lakást engedhetett meg magának a város szélén.
Ahhoz, hogy felújítsa, hiteleket kellett felvennie, mert a vállalkozása is kezdett rosszul menni.
Vera nélkül, aki korábban a háztartással foglalkozott, Nyikita élete gyorsan káoszba fulladt.
Az új lakásában állandó rendetlenség uralkodott, a hűtőben csak bolti készételek voltak, az estéit pedig teljes csendben tévénézéssel töltötte.
Fél évvel később, egy nyomasztó őszi estén, miközben egy üveg sörrel ült egyedül, Nyikita úgy döntött, ír Verának.
Sokáig válogatta a szavakat, majd hosszú üzenetet írt arról, hogy hiányoznak neki a gyerekek, belátja a hibáit, és csak szeretne vele meginni egy kávét, hogy „felnőtt emberek módjára beszéljenek”.
A válasz öt perccel később érkezett.
Mindössze két rövid mondatból állt.
„A gyerekekkel és a gyerektartással kapcsolatos minden kérdést az ügyvédemen keresztül intézz.
Nincs okunk személyesen találkozni.”
