Veronika valamivel fél hét előtt lépett ki az irodaközpont épületéből, és a nap szinte tökéletesnek tűnt számára.
A szerződést aláírták, az ügyfelek elégedettek voltak, a táskájában pedig ott lapult az új kulcstartó az ingatlan kulcsával, amelyet már ötödször mutatott meg, és végre sikerült eladnia.
Úgy tervezte, hogy beugrik a boltba, vesz valami finomat, és végre eltölt egy normális estét.
A telefonja rezegni kezdett, a kijelzőn pedig megjelent a „Nyikolaj” név.
— Hol vagy? — kérdezte a férje köszönés nélkül.
— Megyek az autóhoz.
Mi van, hiányzott a hangom vagy inkább a parkolóhelyem?
— A parkolóhelyről jut eszembe… Nika, csak ne húzd fel magad.
Odaadtam az autót Zsenyának.
Egy hónapra.
Veronika olyan hirtelen állt meg a járda közepén, hogy a mögötte haladó férfi majdnem nekiment.
— Odaadtad, úgy érted, hogy megőrzésre?
Vagy úgy, hogy „itt a kulcs, itt a papírok, jó utat”?
— Hát mit kellett volna csinálnom?
Lerobbant az autójuk, sokáig tart a javítás, a befizetett nyaralásuk pedig kárba vész, szabadságot sem tudnak áttenni.
Mit csináljanak, üljenek otthon?
— Remek logika.
Nekik veszélyben a nyaralásuk, ezért nekem egy egész hónapom megy tönkre.
Nyikolaj, érted egyáltalán, mit csináltál?
— Mit csináltam volna?!
Segítettem a saját bátyámnak!
Te ember vagy egyáltalán, vagy számológép?
— Olyan ember vagyok, akinek holnap hat különböző helyre kell mennie a városban.
És akit egyébként senki nem kérdezett meg semmiről.
— Csak ne kezdd ezt a „megkérdeztek-e” dolgot.
A férjed vagyok, van meghatalmazásom.
— A meghatalmazás arra jogosít, hogy vezesd az autót, nem arra, hogy szétosztogasd.
Olyan ez, mint a lakáskulcs: azért adták neked, hogy bejöhess, nem azért, hogy beköltöztesd a rokonságot.
Nyikolaj ingerülten fújtatott a telefonba, és Veronika világosan megértette: nem azért hívta, hogy tanácsot kérjen.
Egyszerűen kész tények elé állította.
— Na jó, dolgozom, este megbeszéljük — morogta, majd bontotta a hívást.
Veronika leengedte a telefont, és lassan elindult gyalog.
Az autót az apjától kapta ajándékba: az apja sokáig gyűjtögetett rá, válogatott, minden apró karcolásba belekötött a karosszérián, majd ünnepélyesen átadta a papírokat, és azt mondta: „Vezess óvatosan, kislányom.”
Most pedig pontosan ezt az autót vezették az autópályán a tenger felé olyan emberek, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy felhívják.
Tíz perccel később ismét felvillant a kijelző.
Marina volt, Nyikolaj anyja.
— Veronika, szervusz — szólt óvatosan.
— Kolja felhívott, azt mondta, nagyon mérges vagy.
— Nem vagyok mérges.
Csak enyhén meg vagyok döbbenve.
Ez az az érzés, amikor a saját holmid elhajt az orrod elől, aztán még azt is elmagyarázzák neked, hogy te vagy érzéketlen.
— Nem akarom mentegetni — mondta váratlanul az anyósa.
— Nem lett volna szabad ezt tennie.
Meg kellett volna kérdeznie téged, az autó a tiéd, ezen nincs mit vitatni.
— Legalább ezt köszönöm.
— De most mit lehet csinálni?
Zsenya és Olja már elindultak, félúton vannak.
Csak nem fordítjuk vissza őket.
— Nem kell visszafordítani őket.
Pihenjenek.
Csak valaki magyarázza el nekem, hogy én holnap mivel megyek dolgozni.
Otthon Veronika letette az asztalra a telefonját és a határidőnaplóját, majd leült a férjével szemben.
— Nézd meg.
Holnap fél tízkor bemutató a bal parton.
Tizenegykor egy család gyerekkel a város másik végén.
Délután egykor két ügyfél egymás után, aztán még két ingatlan, ahová személyesen kell elmennem, hogy lemérjem és lefényképezzem.
— És? — vont vállat Nyikolaj.
— Az, hogy ezek között a helyek között összesen negyven kilométer van.
Nincsenek szárnyaim, Kolja.
Ellenőriztem, semmi sem nőtt ki a hátamból.
Nyikolaj megdörzsölte a nyakát, és zavartan bámulta a határidőnaplót.
Úgy tűnt, most először értette meg, hogy a felesége nem egyszerűen „autókázik”.
— Figyelj… akkor menj taxival.
Majd én kifizetem.
— Remek.
Felírom: „Nyikolaj vállalja, hogy kifizeti.”
Tanúk ugyan nincsenek, de hiszek neked, hiszen becsületes ember vagy.
— Ne gúnyolódj.
— Nem gúnyolódom, jegyzőkönyvezek.
Vékony a határ a kettő között, de létezik.
Reggel 8:50-kor hívta az első taxit.
Aztán a másodikat, a harmadikat, a negyediket.
A város végtelenül nyúlt, mindenhol dugók álltak, a sofőrök váltották egymást, az alkalmazásban pedig úgy nőtt az összeg, mint a kelt tészta.
Este letette a telefont a férje elé.
— Összesen hétezer-kétszáznegyven.
Ha akarod, kerekítsük hétezerre, nagylelkű vagyok.
— Mennyi?! — pattant fel Nyikolaj.
— Viccelsz velem?
Hétezer egyetlen nap alatt taxira?!
— Nyolc út, ebből kettő a belvároson keresztül csúcsidőben.
Itt vannak a címek, az időpontok és az összegek.
Lapozd csak, ne szégyenlősködj.
Lapozgatott.
Az arca egyre hosszabb lett.
— Direkt drága tarifát választottál!
— Persze.
Limuzinban utaztam pezsgővel és zenekarral.
Különösen akkor, amikor nyolc percig áztam a megállóban, mert a közelben nem volt olcsóbb autó.
— Akkor is hülyeség az egész.
Más emberek is közlekednek valahogy!
— Az emberek a saját autójukkal járnak, Kolja.
Nekem tegnap még volt sajátom.
Aztán bekövetkezett egy természeti katasztrófa, amelynek neve: „a férjem más tulajdonából nagylelkű”.
— Tudod mit? — élénkült fel hirtelen, mintha megtalálta volna a megoldást.
— Fizesse a céged!
Nekik dolgozol, akkor költsenek ők.
Veronika lassan bezárta az alkalmazást.
— A cég azt fizeti, amiben megállapodtunk.
Arról, hogy a férjem odaadja az autómat, egyetlen szó sincs a szerződésben.
Nincs benne olyan pont sem, hogy „rokonok által okozott vis maior”.
— Akkor te vagy a hibás, hogy így állapodtál meg velük!
— Nálunk, úgy látom, mindig a nő a hibás.
Még akkor is, ha a kulcsokat a férfi vitte el.
Másnap minden megismétlődött: öt út, hatezer-nyolcszáz.
Két nap alatt összesen tizennégyezer.
Veronika a liftben számolta össze, és érezte, ahogy lüktet a halántéka.
Az irodában odalépett hozzá Artyom, akivel egymás mellett ültek.
— Nika, hol vannak a kerekeid?
Már második nap gyalog jársz, mint valami romantikus költő.
— A férjem nagylelkű kedvében volt.
Odaadta az én autómat a bátyjának.
Egy hónapra.
Ő pedig a feleségével elment a tengerhez.
Artyom félrenyelt.
— Hogy érted, a te autódat?
Azt, amit az apád ajándékozott neked?
— Pontosan azt.
Egyébként Zsenya óvatos sofőr, régi autója van, de gondosan karbantartja, még a porszemeket is lefújja róla.
Magáért az autóért nem aggódom.
Magamért aggódom, mert így nem tudok dolgozni.
— És mennyit költöttél már?
— Tizennégyezret.
Két nap alatt.
— Figyelj — halkította le a hangját Artyom.
— Vegyél ki szabadságot.
Úgyis holtszezon van, az ügyfelek sem túl aktívak.
Repülj el a tengerhez, mire pedig visszajössz, éppen újra beindul a piac.
Veronika megdermedt.
A gondolat váratlanul csábítónak tűnt.
— Ez tényleg jó ötlet.
Csak vicces: az egész család pihenni megy, kivéve a férjemet.
— Úgysem adnak neki szabadságot?
— Nem.
És tudod, ez különleges bájt ad a történetnek.
Este ismét letette Nyikolaj elé az elszámolást.
— Tizennégyezer-száz.
Az adósság növekszik, kamatot nem számítok fel, nem vagyok bank.
— Normális vagy?! — Nyikolaj majdnem kiabált.
— Nem fogok neked napi hétezret fizetni taxira!
Nem keresek ennyit!
Tönkre akarsz tenni?
— Dolgozni szeretnék járni.
Az, hogy közben tönkremész, csupán a nagylelkűséged mellékhatása.
— Kapzsi vagy!
Egyszerűen kapzsi vagy, ennyi!
— Kapzsiság az, amikor nem adom oda azt, ami másé.
Amikor a sajátomat nem adom oda, azt úgy hívják, hogy „normális”.
Előtte hívta fel az anyósát, és szándékosan kihangosította a telefont.
— Mondja meg, kérem, mit csináljak?
Nem tudok dolgozni, mindenem az autótól függ.
A fia pedig nem hajlandó kifizetni a taxit.
— Veronika, hát hogy lehet ez… — kezdte zavartan az anyósa.
— Zsenya mégiscsak családtag, nem rosszindulatból csinálta.
Kolja is csak jót akart, segíteni akart a bátyjának…
— Ha segíteni akart, adta volna oda a sajátját.
Az enyémet adta oda.
— Ne húzd fel magad.
Maradt tizenötezrem a múlt hónapról, félretettem.
Akarod, hogy odaadjam neked?
Veronika egy pillanatra becsukta a szemét.
— Nem akarom.
Köszönöm.
Nem akarok mindenkitől pénzt gyűjteni.
Egyetlen konkrét embertől várom a választ.
A vonal megszakadt.
Másnap este Nyikolaj belépett a szobába, és meglátta a nyitott bőröndöt.
— Ez meg mi?
— Egy bőrönd.
Szövetből készült, kerekekkel.
Ilyet szoktak nyaralásra vinni.
— Miféle nyaralás?!
Hová készülsz?!
— A tengerhez.
Ha nálunk a családban szokás az én költségemen nyaralni, úgy döntöttem, nem maradok le a többiektől.
— Elment az eszed!
Egyedül?!
— Egyedül.
Nincs kivel mennem, a férjemnek túl sűrű a munkarendje.
Nyikolaj a fejéhez kapott.
— Érted, hogy a mi pénzünket költöd?!
— A miénket?
Nagyszerű.
Akkor ülj le, és számoljuk össze azt a bizonyos „közös” pénzt.
Két hét kényszerű kihagyással jövedelmet veszítek.
Vonjuk le belőle az utazás árát, ami nem drága, szerény változatot választottam.
A különbség ötvennyolcezer.
Ehhez jön még tizennégyezer taxi.
Összesen hetvenkettő.
Kérlek, utald át.
Úgy bámult rá, mintha egy ismeretlen nyelven kezdett volna beszélni.
— Te… normális vagy egyáltalán?!
Először benyújtod nekem a taxiszámlát, aztán egyedül elrepülsz a tengerhez, most pedig még a különbözetet is nekem kell kifizetnem?!
Ez már pofátlanság!
— Pofátlanság az, amikor valaki odaadja más autójának kulcsát, aztán megsértődik, mert a tulajdonos nem tapsol hozzá.
— A férjed vagyok!
— Ez akkor lenne érv, ha férjként viselkednél, nem pedig mások nyaralását finanszírozó nagylelkű szponzorként.
— Ne merj elutazni!
— De merek.
Még a repülőjegyem is meri.
Reggel elutazott, csendben, jelenetek nélkül.
Nyikolaj becsapta az ajtót, és egész estig fortyogott: a felesége nem engedelmeskedett, elvitte a szerinte „közös” pénzt, és elrepült.
Felhívta az anyját.
Az meghallgatta, majd röviden csak ennyit mondott:
— Hülye vagy, Kolja.
— Te is ezt mondod?!
— Pontosan ezt.
Egy nappal később Nyikolaj Dimával, még iskoláskorából ismert barátjával ült, és elmesélte neki a saját változatát.
— Képzeld, egyszerűen otthagyta a munkát.
Fogta a pénzt, és elrepült a tengerhez.
Egyedül.
— Egyedül? — vonta fel a szemöldökét Dima.
— Kolja, biztos vagy benne, hogy egyedül?
— Hogy érted?
— Úgy, ahogy mondom.
A nők nem szoktak csak úgy a hét közepén összepakolni egy bőröndöt.
Általában van valami oka, névvel és vezetéknévvel.
Nyikolaj megdermedt.
A gondolat úgy fúródott bele, mint szög a puha fába.
— Nem veszi fel a telefont — mondta lassan.
— Egyáltalán nem válaszol.
— Na, akkor meg is kaptad a választ.
— Tehát csak ürügyet keresett… — szorította össze az állkapcsát Nyikolaj.
— Az autó, a taxi, minden csak ürügy volt.
Tehát van valakije!
Két hét múlva Veronika lebarnulva és nyugodtan tért haza.
Az ablak alatt, az udvaron ott csillogott az autója, lemosva, sértetlenül, gondosan két oszlop közé parkolva.
Felhívta Jevgenyijt.
— Zsenya, szia.
Látom az autót, köszönöm, hogy visszahoztad.
— Nika, szia!
Figyelj, ez az autó fantasztikus!
Egyetlen hiba sem volt, egyszer sem hagyott cserben, ezer kilométert mentünk vele, mint a karikacsapás.
Nagyon szépen köszönöm!
— Szívesen.
Csak egy apró pontosítás: én nem adtam beleegyezést.
Nyikolajnak nem volt joga odaadni.
Csend.
— Hogyhogy… nem adtál?
Azt mondta, minden el van intézve.
— Sok mindent mond.
Bejelenthettem volna, hogy az autó a tulajdonos tudta nélkül távozott, és már az első nap tönkretehettem volna a nyaralásotokat.
Nem tettem.
Nem háborúzom nyaraló emberekkel.
— Nika, én…
— Megnéztem, mennyi egy ilyen autó átlagos bérleti díja, becsületesen, három különböző helyen.
Egy hónapra komoly összeg jön ki.
Kérlek, utald át.
— Komolyan beszélsz? — halkult el Jevgenyij hangja.
— Nika, a nyaralás után üres vagyok, mint egy dob.
Kolja és én semmiféle bérleti díjról nem beszéltünk.
— Koljával tényleg nem beszéltél róla.
De a kulcsokat te vetted át.
Otthon bedobta a ruháit a mosógépbe, majd leült a fotelbe.
A háború elkerülhetetlen volt, csak meg kellett várnia a küldöttséget.
Elsőként az anyósa csengetett be.
Sápadt volt, ajkai vékony vonallá préselődtek.
— Veronika, mindent tudok.
Zsenya felhívott.
Hogy lehet ilyet csinálni?
Mégsem idegen ember vitte el!
Az autót épségben, tisztán, teli tankkal hozták vissza.
Mi kell még?
— A tulajdonos beleegyezése.
Apróság, de nélküle minden más nagyon hasonlít az engedély nélküli elvitelhez.
— Nem lehet valaki ennyire számító!
— Számító? — mosolyodott el Veronika.
— Az a számítás, amikor valaki ingyen akarja más tulajdonát.
Én csak azt nem értem, hogyan lehet elvinni valaki másét anélkül, hogy megkérdeznék.
Marina után Jevgenyij érkezett.
Az előszobában állt, a kulcsokat forgatta a kezében, és fülig vörös volt.
— Nika, bocsáss meg.
Tényleg azt hittem, Kolja mindent megbeszélt veled.
— Zsenya, jó ember vagy, és kellemetlen veled veszekednem.
De tudtad, kié az autó.
Egy telefonhívás.
Harminc másodperc.
„Nika, nem bánod?” — és semmi ebből nem történt volna meg.
— Nem hívtalak fel — mondta halkan.
— Hibáztam.
— Amíg ti nyaraltatok, én két napig taxival jártam, és tizennégyezret költöttem.
Nyikolaj nem volt hajlandó fizetni.
Kénytelen voltam szabadságra menni, mert autó nélkül nem tudok rendesen dolgozni.
A különbség aközött, amit megkerestem volna, és amit elköltöttem, ötvennyolcezer.
Ehhez jön a taxi.
Ki fizeti ezt ki?
— Nem tudtam, esküszöm.
Bocsáss meg.
Tényleg bocsáss meg.
Kivágódott az ajtó, és belépett Nyikolaj.
Már mindent tudott, mert a bátyja először őt hívta fel.
— Mit művelsz?! — ordította már az ajtóból.
— A saját bátyámtól pénzt követelsz?!
Van benned egyáltalán lelkiismeret?!
Kapzsi vagy, számító vagy, szégyent hozol rám az egész család előtt!
— Látom, nem azért jöttél, hogy tisztázd a dolgokat, hanem hogy ítéletet hirdess.
Gyors voltál.
— Mit kellene itt tisztázni?!
Tessék, fulladj bele! — rántott elő a zsebéből egy csomó összegyűrt pénzt, és felé dobta.
— Tizenötezer!
Fogd be a szádat, és hagyd békén az embereket!
A bankjegyek szétszóródtak a padlón.
Az anyja felsikoltott, és a fiához rohant.
— Kolja, hallgass el!
Azonnal hallgass el!
Túl késő volt.
Veronika lassan felállt, és olyan hangon szólalt meg, hogy az előszobában azonnal teljes csend lett.
— Takarodj.
— Mi?!
— Kifelé.
Az én otthonomból.
Egy nő lába elé dobáltad a pénzt.
A méltóságodat majd a lépcsőházban próbálod visszaszerezni.
Jevgenyij előkapta a telefonját, remegő ujjakkal átutalt neki harmincezret.
— Nika, tessék.
Több nincs, becsületszavamra.
A többit részletekben visszaadom.
És… még egyszer bocsáss meg.
Megfogta az anyja karját, és elmentek.
Nyikolaj még állt egy ideig, toporgott, aztán hirtelen leeresztett, mintha kiszökött volna belőle minden levegő.
Leült az előszobai puffra.
— Nika… jó, vége.
Mindannyian túlfűtöttük magunkat.
Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége.
Felejtsük el.
— Felejtsük el — ismételte Veronika.
— Szép szó.
Úgy veszed elő, mint valami varázsgombot: megnyomod, és hirtelen senki sem hibás semmiben.
— Hiszen bocsánatot kérek!
— Nem.
Amnesztiát ajánlasz nekem, amelyet saját magadnak állítottál ki.
Zsenya ma vagy tízszer bocsánatot kért, számoltam.
Te három hét alatt egyszer sem.
— Jó, hát bocsánat, bocsánat!
Most elégedett vagy?
Vagyis elégedett vagy!
— Idejöttél, és kapzsinak, számítónak, pofátlannak neveztél.
Pénzt hajítottál elém.
Még azt sem kérdezted meg, hogyan éltem ezt a két hetet.
Egyébként az sem érdekelt, miért nem válaszoltam a hívásaidra.
Roaming, Kolja.
Nem kapcsoltam be, mert spóroltam.
Pont azt a „kapzsiságot” fizetted volna meg te, ha nem döntöd el előre, hogy én valahol szórakozom.
Nyikolaj félrenézett.
— Dimka mondott valamit… én meg azt gondoltam…
— Azt gondoltad, hogy van valakim.
Nagyszerű.
A férjem odaadta az autómat, megtagadta a költségek kifizetését, aztán még hűtlennek is kinevezett.
Ez már nem hiba, hanem háromfelvonásos színdarab.
Veronika felvette a sarokból a bőröndöt, ugyanazt, amelynek oldalán még rajta volt a tengerparti matrica, majd a férje felé lökte.
A bőrönd végiggurult a parkettán, és Nyikolaj lábánál állt meg.
— Pakolj össze.
— Komolyan beszélsz?!
Nika, elég legyen!
Felejtsük már el!
— Az azonnali felejtés a gyávák szokása.
Milyen kényelmes: mindent összetörsz, odavetett módon bocsánatot kérsz, és élünk tovább.
Majd elfelejtem, amikor kilépsz az ajtón.
— Ez az én lakásom is!
— Nem.
Ez a lakás az anyám nevén van, és ezt pontosan tudod.
Ebben a történetben minden az enyém: az autóm, a lakhatásom, az idegeim.
Egyetlen közös dolgunk volt: a bizalom.
Azt te költötted el először.
Nyikolaj hallgatott.
Aztán lassan felállt, felvette a bőröndöt, és bement a szobába.
Húsz perccel később kijött, majd megállt az ajtóban, mintha arra várna, hogy Veronika legalább egy szót mondjon.
Nem mondott semmit.
Kattant a zár.
Este felvillant a telefon kijelzője: az anyósa hívta.
— Veronika… ennyi?
Elváltok?
Emiatt?
— Nem jelentettem be a válást.
De az embert időben a helyére kell tenni, mielőtt azt hiszi, hogy az egész világ az ő raktára.
— Nálam ül a kanapén.
Hallgat.
— Akkor üljön és gondolkodjon.
Minden rajta múlik.
Ha megérti, mit tett, az ajtó újra kinyílik.
Ha nem, akkor valószínűleg így lesz jobb mindkettőnknek.
Fáj, nem vagyok vasból.
De megteszem.
A hívás véget ért.
Marina letette a telefont, és a fiára nézett.
Nyikolaj görnyedten ült, és a saját kezét bámulta.
— Hülye vagy, Kolja — mondta fáradtan.
— Eszetlen hülye.
Sem autót nem kerestél meg magadnak, sem lakást.
De Zsenya előtt eljátszottad a nagylelkű testvért a feleséged kárára.
Szép teljesítmény, mondhatom.
Bement a saját szobájába, és becsukta az ajtót.
Nyikolaj egyedül maradt.
A szoba minden repedését ismerte a mennyezeten: itt nőtt fel, itt álmodozott arról, hogy egyszer kiszabadul, felnőtt, önálló ember lesz, a saját életének ura.
Megnősült, és úgy tűnt, valóban kiszabadult.
Most pedig megint ugyanazon a kanapén ült, mint egy iskolás, akit kiküldtek az óráról.
Tudta, hogy nem volt igaza.
Minden egyes szóval megértette, amely aznap elhangzott abban az idegen előszobában.
De a harag még mindig kaparta belülről, és kényelmes magyarázatot kínált: nem ő és nem a bátyja hibázott, hanem Veronika, mert nem bocsátott meg, nem felejtett, egyszerűen kitette az ajtón.
Mégis, a haragon keresztül makacsul felbukkant egy másik gondolat, egyszerű és kellemetlen: oda kell mennie.
Fel kell hívnia.
Hangosan ki kell mondania, nem szívességként, hanem emberhez méltóan: bocsáss meg, nem volt igazam.
Felvette a telefonját, és hosszú ideig tartotta az ujját Veronika neve fölött.
