Másnap reggel beadtam a válókeresetet.
— Katya, mit fogunk enni, egereket?
A kérdés a sötét konyhából érkezett.
Jekatyerina lerúgta a cipőjét.
A bal lába sajgott a műszak után.
A sárga szatyor húzta az ujjait.
— Kinyitottad a hűtőt? — kérdezte.
— Kinyitottam.
Csak a lámpa világít benne, meg van fél üveg mustár.
Szergej kijött a folyosóra.
Az otthoni nadrágja a térdénél kinyúlt.
A kezében telefon volt.
A képernyőn egy játék villogott.
— Este nyolcig dolgozom, Szerjózsa.
— Én is dolgozom.
Katya letette a szatyrot a kis szekrényre.
Kibontotta a füleit.
Odabent egy darab sajt, tíz tojás és egy csomag túró volt.
Semmi hús.
Semmi pelmenyi.
— És hol van a normális kaja? — fintorgott a férje.
— A boltban.
Katya bement a fürdőszobába.
Megnyitotta a vizet.
Szergej utána kullogott.
— Nem értem ezt a viccet.
Te feleség vagy, vagy mi?
— Feleség vagyok.
Te meg férj.
— Akkor etesd meg a férjed.
Katya megtörölte a kezét a törölközőben.
A tükörből nézett rá.
— Tegnap tizedike volt.
Fizetésnap.
Szergej félrenézett.
— És?
— Hol van a nyolcvanötezer rubelod?
Súlyos csend telepedett közéjük.
Hallani lehetett, ahogy a csapból csöpög a víz.
— Anyának utaltam — morogta Szergej.
— Be kell üvegezni az erkélyét.
Katya megfordult.
— Mind a nyolcvanötezret?
— A brigád előleget kér.
Katya bólintott.
Kiment a fürdőszobából.
Bement a konyhába.
— Akkor vacsorázni is az erkélyen fogsz.
Tamara Pavlovnánál.
Szergej arcát vörös foltok lepték el.
Ledobta a telefonját az asztalra.
— Katyusa, ezt most komolyan mondod?
Egy darab kolbász miatt rendezel botrányt?
— Nem rendezek botrányt.
Csak közlöm a tényt.
Katya kivette a tojásokat a szatyorból.
Bekapcsolta a tűzhelyet.
Feltette a serpenyőt.
— Az én fizetésem a jelzáloghitelre megy.
Meg a rezsire.
— Mi család vagyunk! — emelte fel a hangját Szerjózsa.
— Egy család közösen ad pénzt ételre.
Te anyád erkélyére adtál.
Szergej összefonta a karját a mellkasán.
— Alig kap valami nyugdíjat.
Én vagyok az egyetlen fia.
— Nagyszerű.
Én pedig a szüleim egyetlen lánya vagyok.
Katya három tojást tört a serpenyőbe.
Az olaj sisteregni kezdett.
— Nekik nem üvegezek be erkélyt.
Mi a fürdőszoba felújítására gyűjtünk.
— A fürdőszoba várhat.
Anyámnál viszont húz be a szél.
— Akkor etessen is az anyád.
Katya a rántottát tányérra tette.
Leült az asztalhoz.
Fogta a villát.
Szergej felülről nézett rá.
— Tényleg egyedül fogsz zabálni?
— Igen.
— Semmi szent nincs benned, Katka.
Megfordult, és bement a szobába.
Becsapta az ajtót.
Katya szó nélkül befejezte a vacsorát.
Elmosta a tányért.
Nem érzett dühöt.
Csak tompa, ragadós fáradtságot.
A reggel csendben kezdődött.
Szergej látványosan némán készülődött.
Csörömpölt a kulcsokkal.
Csapkodta a szekrényajtókat.
Katya kávét ivott.
A mosogatóban ott állt a férje piszkos bögréje.
Az asztalon kenyérmorzsák hevertek.
Szárazon megevett fél vekni kenyeret.
— Este beugrom anyámhoz — vetette oda az ajtóból.
— Vacsorázom, mint egy normális ember.
— Add át üdvözletemet Tamara Pavlovnának.
Az ajtó becsapódott.
Katya megitta a kávéját.
Elkészült a munkába.
Január vége volt.
A kétezer-huszonhatodik év eleje.
A jelzáloghitelből még kilenc év volt hátra.
A havi törlesztő negyvenháromezer rubel volt.
Katya fizette.
A lakást a házasság alatt vették.
Papíron közös tulajdon volt.
A valóságban csak ő tartotta fenn.
Este Katya későn ért haza.
Férficipő állt az előszobában.
A konyhában égett a lámpa.
Sült hagyma és olcsó kolbász szaga terjengett.
Tamara Pavlovna ült az asztalnál.
— Jó estét, Katya — mondta az anyós.
A hangja mézes volt.
A tekintete szúrós.
— Jó estét.
Mi járatban van?
— Csak eljöttem meglátogatni a fiamat.
Szegény éhes.
Az anyós a tűzhely felé biccentett.
Egy hatalmas fazék állt rajta.
A fedél alól összeragadt makaróni kandikált ki.
Mellette piros virslik héjai hevertek.
— Köszönöm a gondoskodást.
Katya levette a kabátját.
A mosogatóhoz ment.
Megmosta a kezét.
— Szerjózsa azt mondta, nem vagy hajlandó enni adni neki.
— Szerjózsa az egész igazságot elmondta magának?
Tamara Pavlovna összeszorította az ajkát.
— Az az igazság, hogy egy feleség köteles főzni a férjének.
— A férj pedig köteles pénzt hozni a házhoz.
— Az anyjának segített! — remegett meg az anyós hangja.
— Rohad az erkélyem.
Katya elővett egy törölközőt.
— Nyolcvanötezer rubelbe kerül az erkélye?
— Drága manapság a munka.
Az anyagok is drágák.
— Örülök magának.
Meleg erkélye lesz.
Katya kinyitotta a hűtőt.
Elővette a saját sajtját.
— És nekem ehhez mi közöm?
Tamara Pavlovna felállt.
A lámpa sárga fénye kiemelte a ráncait.
— Három éve vagy a családunkban.
Tisztelhetnéd a férjed anyját.
— Távolról tisztelem magát.
— Hoztam neki ételt három napra.
Makarónit, húskonzervet.
— Nagyszerű.
Csak a fazekat ne felejtse el elmosni utána.
Meg az én tűzhelyemet is.
Az anyós szinte fuldoklott a felháborodástól.
— Én szépen próbálok beszélni veled, Jekatyerina!
— Nem kell velem sehogy próbálkozni.
Katya készített magának egy szendvicset.
Teát töltött.
— Ha a fia normálisnak tartja, hogy az egész fizetését magának adja, akkor költözzön magához.
— A lakást fele-fele arányban vettétek! — köpte az anyós.
— A jelzáloghitelt én fizetem.
A saját fizetési kártyámról.
— Ő csinálta itt a felújítást!
Katya elmosolyodott.
— Tapétázott a folyosón.
Két tekercset.
Óriási hozzájárulás.
Léptek hallatszottak az előszobából.
Szergej lépett be a konyhába.
Ránézett az anyjára.
Aztán Katyára.
— Mit műveltek itt?
— Semmit, Szerjózsenyka — sziszegte Tamara Pavlovna.
— Én megyek.
Edd meg a makarónit.
Mert ez a nő még a sírba visz.
Büszkén elvonult Katya mellett.
Vállal meglökte.
A bejárati ajtó becsapódott.
Szergej leült az asztalhoz.
Maga elé húzta a fazekat.
Szedett magának makarónit.
— Elégedett vagy?
Elrontottad anyám kedvét.
— Anyádnak remek kedve van.
Új ablakai vannak az erkélyen.
Az én költségemen.
— Az az én pénzem! — csapott az asztalra Szergej.
A villa megcsörrent a tányéron.
— A te pénzedből itt nincs semmi.
Itt mindent az én pénzemből vettünk.
— Te pénzéhes ribanc vagy, Katka.
Csak a pénz érdekel.
— Nekem társ kell.
Nem pióca.
Katya megitta a teáját.
Felállt.
Bement a szobába.
Elindított egy sorozatot a laptopján.
Úgy éltek, mint két lakótárs.
Rövid mondatok.
Fáradtság.
A levegőben ott lebegett a szakítás előérzete.
A csütörtök csendesen telt.
Szergej makarónit evett.
Katya magának salátákat készített.
Péntek este értesítés érkezett Katya telefonjára.
„Terhelés.
1250 rubel.
Yandex.Étel.”
Megállt az utca közepén.
Ránézett a képernyőre.
Az egyenleg megváltozott.
A kártya hozzá volt kapcsolva a közös fiókhoz az alkalmazásban.
Katya gyorsan megnyitotta az előzményeket.
Pizzakiszállítás.
Cím: az ő lakásuk.
Megrendelő: Szergej Andrejevics.
Katya elmosolyodott.
Megnyomta a „Kártya letiltása” gombot.
Egy órával később ért haza.
Szergej a kanapén ült.
Mellette üres pizzásdoboz hevert.
A tévé képernyőjén filmkockák villogtak.
— Jó étvágyat.
Szergej összerezzent.
Megfordult.
— Á, szia.
Katya ledobta a kulcsait a kis szekrényre.
— Finom volt a pizza?
— Elment.
Elegem lett a makaróniból.
— Másfél ezerért legyen is finom.
Főleg az én másfél ezremért.
Szergej összevonta a szemöldökét.
— Már megint kezded.
Huszonötödikén kapok előleget, és visszaadom.
— Nem fogod.
Katya bement a szobába.
Elővett a szekrényből egy régi cipősdobozt.
Abban tartották a készpénzt.
Tartalék volt rossz napokra és nyaralásra.
Apránként gyűjtögették.
Százhúszezer rubelnek kellett volna benne lennie.
Katya felnyitotta a fedelet.
A doboz gyanúsan könnyű volt.
Odabent csak por volt.
Meg két ötszáz rubeles bankjegy.
Katya megdermedt.
Az alhasa fájdalmasan összerándult.
Fogta a dobozt.
Kiment a nappaliba.
Ledobta a kanapéra a férje mellé.
A doboz tompán csapódott a kárpithoz.
— Hol van a pénz, Szerjózsa?
Szergej a kartondobozra nézett.
Az arca elszürkült.
— Milyen pénz?
— Százhúszezer rubel.
A törökországi nyaralásunkra.
Amit egy éven át gyűjtöttünk.
Szergej nyelt egyet.
Félretolta a dobozt.
— Katya, mindent megmagyarázok.
— Magyarázd.
Az időd elindult.
Végigsimított a haján.
A tekintete ide-oda cikázott.
— A brigád többet kért.
Megdrágultak az anyagok.
Kiderült, hogy meg kell erősíteni a födémet.
Katya ránézett.
Valami bezárult benne.
Végleg.
Hangosan és tisztán kattant a zár.
— Elvetted a nyaralásra félretett pénzünket az anyád erkélyére.
— Mindent visszaadok!
— Mikor?
Az előlegből?
— Felveszek hitelt.
Már holnap.
Katya röviden felnevetett.
Nem azért, mert vicces volt.
Hanem mert képtelen volt elhinni ezt az ostobaságot.
— Vagyis hitelt veszel fel, hogy visszaadd nekem a saját pénzemet, amit elloptál?
És a hitelt ki fogja fizetni?
A közös költségvetésből?
— Én fizetem!
— Abból a pénzből, amit anyucinak adsz?
Szergej felugrott.
A doboz a földre esett.
— Miért szálltál rá ennyire az anyámra?!
Nehéz neki!
Idős asszony.
— Én meg igásló vagyok.
Nekem nem nehéz.
Katya lehajolt.
Felvette a dobozt.
Az asztalra tette.
— Pakolj össze.
— Mi?
— Pakold össze a dolgaidat.
Majd az új, meleg erkélyen laksz.
Szergej elvigyorodott.
Ferdén.
Idegesen.
— A lakás közös.
A fele az enyém.
A törvény szerint.
Nem tehetsz ki.
Katya bólintott.
— A törvény szerint a jelzáloghitel törlesztésének fele is a tiéd.
Holnap elmegyünk a közjegyzőhöz.
Elrendezzük a vagyonmegosztást.
Kifizetem neked a részedet, levonva a rezsitartozásaidat.
És elválunk.
Szergej elsápadt.
— Hülye vagy?
Miféle válás egy erkély miatt?
— Egy patkány miatt.
Te vagy a patkány, Szerjózsa.
A saját családodtól lopsz.
— Én sehova sem megyek.
Visszaült a kanapéra.
Összefonta a karját a mellkasán.
Úgy ült, mint egy sértődött kisfiú.
— Rendben.
Katya megfordult.
Kiment a konyhába.
Fogott egy szemeteszsákot.
Bele söpörte a pizzásdobozt.
Aztán bement a hálószobába.
Belülről bezárta az ajtót.
Lefeküdt az ágyra.
Aznap éjjel külön szobában aludtak.
Szergej a nappali kanapéján.
Katya a hálószobában.
Szombat reggel Katya korán felkelt.
Szergej horkolt a kanapén.
A tévé hang nélkül ment.
Katya bement a nappaliba.
A sarokban egy kis szekrény állt.
Rajta trónolt Szergej Andrejevics legnagyobb kincse.
A játékkonzol.
A legújabb modell.
Fehér, fényes.
Fél évvel korábban vette.
Hetvenötezer rubelért.
A prémiumából.
Katya odalépett a szekrényhez.
Kihúzta a kábeleket a konnektorból.
Összetekerte őket.
Fogta a kontrollereket.
Mindent egy vastag sporthátizsákba pakolt.
A hátizsák nehéz lett.
Felöltözött.
Fogta a kulcsait.
Kiment a lakásból.
Reggel kilenc óra volt.
Odakint fagyos, csípős levegő fogadta.
A hó ropogott a csizmája alatt.
Katya elsétált a legközelebbi zálogházhoz.
Az tízkor nyitott.
Negyven percig sétált a környéken.
Aztán bement.
Az üveg mögött egy unatkozó, szemüveges fiú ült.
— Bevesznek játékkonzolt? — kérdezte Katya.
A fiú bólintott.
— Megvannak a papírok?
— A doboz otthon maradt.
A személyim nálam van.
Ellenőrizte a sorozatszámot.
Bekapcsolta.
Kipróbálta a kontrollereket.
— Tökéletes állapot.
Negyvenezret adok érte.
— Hatvanezret.
A fiú felhorkant.
— Az Avitón eladhatja hatvanért.
Mi felvásárolunk.
Negyvenöt.
Ez a maximum.
Katya elgondolkodott.
Negyvenötezer rubel.
Kevesebb, mint amit Szergej kivett a tartalékból.
Kevesebb, mint amit az erkélyre adott.
De nem a számokról szólt.
Az igazságosságról szólt.
— Intézze.
Aláírta a papírt.
Átvette a készpénzt.
Öt piros bankjegyet.
Betette őket a pénztárcájába.
A fiú kiállította a zálogjegyet.
— Ki fogja váltani?
— Nem.
Katya kiment az utcára.
Bement egy élelmiszerboltba.
Vett egy darab jó minőségű marhahúst.
Friss zöldségeket.
Sajtot.
Egy tégely drága arckrémet.
Négyezer rubelt költött.
Délre ért haza.
Szergej már ébren volt.
Idegesen járkált a nappaliban.
Meglátta Katyát.
Odaugrott hozzá.
— Hol van?!
— Mi? — kérdezte Katya nyugodtan, miközben levette a csizmáját.
— A konzol!
Katka, teljesen megőrültél?
Hová rejtetted?
Katya bement a konyhába.
Letette a szatyrokat.
Kitette a húst az asztalra.
Elővette a kést.
— Nem rejtettem el.
— Akkor hol van?!
Játszani akartam.
Szabadnapom van.
Katya megmosta a kezét.
Elővette a kabátja zsebéből a zálogjegyet.
Odament a férjéhez.
Átnyújtotta neki a szürke papírt.
Szergej elvette.
Lenézett.
Elolvasta.
Megnyúlt az arca.
Leesett az álla.
— Te…
Te zálogba adtad?
— Eladtam.
— Negyvenötezerért?!
Hetvenötöt ér!
— Épp nem volt elég pénzem húsra.
Szergej ökölbe gyűrte a papírt.
Egy lépést tett Katya felé.
A szeme vérben úszott.
— Te rohadt állat.
Az az én tulajdonom!
Nem volt jogod hozzányúlni!
— Neked sem volt jogod hozzányúlni a nyaralásra félretett pénzemhez — vágott vissza Katya.
— Az én munkámhoz.
Az én megtakarításaimhoz.
Te százhúszezret loptál el.
Én negyvenötöt vettem vissza.
Még olcsón megúsztad.
— Elmegyek a rendőrségre!
Feljelentelek!
Katya úgy nézett rá, mint egy akadályra.
Mint egy üres helyre.
— Menj.
Jelents fel.
Közben meséld el a körzeti megbízottnak is, hogyan loptál készpénzt a feleségedtől.
Csinálj magadból bohócot az egész környék előtt.
Szergej nehezen lélegzett.
— Add vissza a pénzemet!
Én majd kiváltom!
— Milyen pénzt?
Katya megpaskolta a húsos csomagot.
— Itt van a pénzed.
Steak formájában.
És ebből fizetem ki az e havi rezsit is.
A maradékot pedig félreteszem a válásra.
Ott illetékeket is kell fizetni.
— Én nem fogok veled élni.
Az arcába köpte ezeket a szavakat.
— Én már tegnap is ezt kértem tőled — felelte Katya nyugodtan.
Elment mellette.
Kinyitotta az előszobai szekrényt.
Elővett egy nagy, kockás táskát.
Olyat, amilyeneket a kilencvenes években a piaci árusok cipeltek.
Ledobta a férje lába elé.
— A cuccaid a jobb oldali polcon vannak.
A cipőd alul.
A kabátodat ne felejtsd itt.
— Nincs jogod kidobni!
A lakás fele az enyém!
— Menj bíróságra.
Osztozkodj.
De amíg nincs ítélet, itt nem alszol.
Szergej belerúgott a táskába.
— Menj a francba!
Felhívom anyámat.
— Hívd.
Elővette a telefonját.
Remegő ujjakkal tárcsázta a számot.
Kihangosította.
Sokáig kicsengett.
Végül felvették.
— Igen, Szerjózsenyka, kisfiam.
— Anya, kidob engem.
És eladta a konzolomat.
Csend lett a vonal másik végén.
— Hogyhogy eladta?
Hogyhogy kidob?
Mindjárt rendőrt hívok!
Mindjárt én is odamegyek!
Add neki a telefont!
Szergej Katya felé nyújtotta a telefont.
A szemében diadal csillogott.
Katya nem vette el.
Közelebb hajolt a mikrofonhoz.
— Tamara Pavlovna.
Ha most idejön, kirakom a fia holmiját a lépcsőházba.
Ha pedig ordibál az ajtó előtt, rendőrt hívok csendháborítás miatt.
— Te őrült vagy! — visított az anyós.
— A fiam a lakás árának felét fizette!
— A fia nyolcvanötezer rubelt utalt magának.
És ellopott tőlem százhúszezret.
Menjen a bankba, és vegyen fel hitelt.
Fizesse vissza a kisfia adósságait.
Katya kiegyenesedett.
— A lakáskulcsokat.
Az asztalra.
Azonnal.
Szergej összezavarodott.
Az anyja továbbra is ordított a telefonban, perrel, égi büntetéssel és rendőrséggel fenyegetőzött.
De a hangja már távolinak és szánalmasnak tűnt.
— Szerjózsa, a kulcsokat — ismételte Katya.
Ránézett a kockás táskára.
Aztán Katyára.
A nő szemében nem volt hisztéria.
Nem voltak könnyek.
Csak hideg beton.
Szergej elővette a kulcscsomót a farmerzsebéből.
Leakassztotta róla a bejárati ajtó kulcsát.
Ledobta a kis szekrényre.
A kulcs hangosan és élesen csörrent.
— Ezt nem hagyom ennyiben.
Még meg fogod bánni.
— Biztos vagyok benne.
Pakold össze a cuccaidat.
Negyven perccel később Szergej az ajtóban állt.
Kockás táskával a kezében.
Téli csizmában és kabátban.
Szánalmasan festett.
Meggörnyedt.
— Katya, talán beszélhetnénk? — kérdezte hirtelen.
A harag eltűnt.
Csak félelem maradt.
Katya ránézett.
Eszébe jutott a házasságuk három éve.
Eszébe jutott, hogyan ígérte, hogy felújítja a lakást.
Hogyan bújt minden veszekedésnél az anyja háta mögé.
Katya felvette a kulcsot a kis szekrényről.
Megforgatta a kezében.
A fém hideg volt.
— Már mindent megbeszéltünk.
Viszlát.
Katya becsukta az ajtót.
Kétszer ráfordította a zárat.
Csend lett a lakásban.
Bement a konyhába.
Rizst tett fel főni.
Felforrósította a serpenyőt.
Rátette a húst.
A hús sisteregni kezdett, áttetsző levet engedve.
Finom illata volt.
Otthonillat.
Este szerelőt hívott.
Vasárnap reggel kivágták a régi zárat.
Újat szereltek fel.
Nehéz, megbízható zárat.
A szerelő öt új kulcsot adott neki lezárt csomagban.
— Kész, háziasszony.
Idegen többé nem jut be.
— Köszönöm.
Háromezer rubelt fizetett neki.
Bezárta az ajtót.
Teát főzött a kedvenc, macskás bögréjében.
Leült az ablak mellé.
Odakint hullott a hó.
Fehér, tiszta hó.
A telefon az asztalon feküdt.
Tíz nem fogadott hívás Tamara Pavlovnától.
Öt Szergejtől.
Néhány hosszú, dühös üzenet ügyvédekről és vagyonmegosztásról.
Katya egy mozdulattal a kukába söpörte az értesítéseket.
Nem volt nála elismervény a százhúszezer rubeles tartozásról.
A készpénz ellopását lehetetlen lett volna bizonyítani.
De a zálogházi bizonylat jobban melengette a lelkét bármilyen bocsánatkérésnél.
Legalább egy részét visszaszerezte.
És visszaszerezte a nyugalmát is.
Belekortyolt a forró teába.
Végre tetszett neki a csend.
