– Te egyedül is megbirkózol vele.
– Csak tizenöt vendég lesz – jelentette ki a férj.
– Olyan tizenöt ember, nem kevesebb! – mondta hangosan Viktor a telefonba, miközben fel-alá járkált a nappaliban.
– Itthon ünneplünk, minek a fölösleges kiadás.
Marina a mosogatónál állt, és az előző esti vacsora után maradt tányérhalmot nézte.
Legalább három órán át főzött.
Viktor fel-alá járkált a telefonnal, és a szabad kezével gesztikulált.
A kanapé szélén egy teásbögre állt – azon a napon már a harmadik, amit ott hagyott, ahol éppen kedve támadt.
– Kocsonya, kétféle saláta, valami meleg étel…
– Marinka mindent megszervez, arany keze van! – hallotta Marina.
Szótlanul elzárta a csapot.
A kötényébe törölte a kezét – egykor élénk színű volt, mostanra teljesen kifakult, még az esküvőjükről maradt meg.
Leült a sámlira, és ökölbe szorította az ujjait az ölében.
Négy éve mindig ugyanaz.
Minden ünnepen tizenkét-tizenöt emberre terített asztal.
És Viktor minden alkalommal úgy fogadta a gratulációkat, mintha mindent ő szervezett volna meg.
—
Marina ott maradt a konyhaasztalnál ülve egészen addig, amíg Viktor be nem fejezte a telefonálást.
Eszébe jutott az előző szilveszter: két nap a tűzhely mellett, aztán még egy nap takarítás, végül úgy beállt a háta, hogy alig tudott kiegyenesedni.
Viktor egész este úgy járkált, mint az ünnepelt házigazda.
– Öregem, micsoda lakásod van, mindig örömmel jövünk hozzátok.
Tíz éve voltak együtt.
Eleinte egy kétszobás lakást béreltek Jaroszlavlban, és saját otthonra gyűjtöttek.
Végül jelzáloghitelre vettek egy kétszobás lakást egy új építésű házban a város északi peremén.
Marina maga intézte a felújítást: építőanyag-boltokba járt, csempét választott, ellenőrizte a munkásokat.
Amikor végre beköltöztek, úgy érezte, mostantól minden más lesz.
Nem lett más.
– Marin! – Viktor egy jegyzetfüzettel jelent meg a konyhaajtóban.
– Kiszámoltam: ha itthon ünneplünk, körülbelül feleannyiba kerül, mint bármelyik kávézó.
Marina felnézett rá.
Előző nap fél kilencig bent maradt a munkahelyén, mert a negyedéves jelentést adta le.
Aznap délután pedig meglátogatta az édesanyját, Nyina Alekszejevnát, aki nemrég jött ki a kórházból, és még alig erősödött meg.
– Olcsóbb – ismételte Marina egyenletes hangon.
– Mert az én munkám nincs benne az árban.
Viktor meglepetten nézett rá.
– Mi ez a beszéd?
– Hiszen te magad is szeretsz főzni.
– Anya mindig azt mondta, a háziasszony tartja össze az otthont.
Marina felállt és az ablakhoz ment.
Az ablakpárkányon kiszáradóban volt egy fikusz – egyszerűen nem jutott idejük meglocsolni.
Odakint már sötétedett, pedig még hat óra sem volt.
—
Marina egy csésze teával kiment az erkélyre.
A beszélgetés kizökkentette, a keze még mindig remegett.
Leült a kihajtható székbe, amit még a költözéskor vettek, azzal a tervvel, hogy esténként majd kettesben ülnek ott.
Az udvarról hangok hallatszottak – a szomszéd gyerekek labdáztak.
A szomszédasszony, Olga nemrég kezdett új munkahelyen, a férje reggelente ő vitte a gyereket az óvodába.
Normális élet, tulajdonképpen.
Marina a csészét a korlátra tette.
A gyerekekre gondolt.
Viktorral mindig halogatták: először a jelzálog, aztán a felújítás, aztán „most nem alkalmas”.
Most harmincnyolc éves volt.
Valami odabent hirtelen megszűnt feszülni.
Egyszerűen elengedte.
És azonnal könnyebb lett lélegezni.
Megitta a teát, felállt, és visszament a lakásba.
Viktor focit nézett, a lábát a dohányzóasztalra téve.
– Vitya – Marina megállt az ajtóban.
– Ha itthon akarsz ünnepelni, ünnepelj.
– Én nem fogok főzni.
– Semmit.
Viktor oldalról ránézett a kanapéról.
– Hagyd már, Marin.
– Megsértődtél, előfordul.
– De nem hagyhatsz cserben.
– Te nem ilyen vagy.
Marina hallgatott.
A képernyőn a szurkolók valamit kiabáltak.
– Na, ne duzzogj már – Viktor visszafordult a tévéhez.
– Minden rendben lesz.
Marina bement a hálószobába.
Ruhástul lefeküdt, és betakarózott egy pléddel.
A sötétben nem gondolt semmire.
Csak könnyedséget érzett.
Meghozta a döntést, és tudta, hogy nem fog visszakozni.
—
Szombat reggel volt.
Két nap maradt Viktor születésnapjáig.
Marina a konyhaasztalnál ült, és valamit nézegetett a telefonján.
Mellette kihűlt a kávé.
Viktor berontott a konyhába telefonnal és jegyzetfüzettel – már egy órája rohangált fel-alá a lakásban.
– Marin, mennyi majonézt vegyek az Olivier-salátához?
– Tizenöt emberre elég három üveg?
– Nem tudom – válaszolta anélkül, hogy felnézett volna.
– Mondtam, hogy nem veszek részt benne.
– Te ezt komolyan mondod?! – csapta a jegyzetfüzetet az asztalra.
– Már mindenkivel megbeszéltem!
– Koljka külön Szentpétervárról jön!
– A te vendégeid, a te ünneped – Marina a bögrét a mosogatóba tette.
– Te… – Viktor elhallgatott, aztán mégis kibökte.
– Normális dolog így magára hagyni valakit?
– Nem hagylak magadra.
– Egyszerűen nem fogok főzni.
– Hová mész? – vette észre, hogy Marina felvette a táskáját.
– Anyához.
– A születésnapod után jövök vissza.
Az ajtó becsukódott.
A lakásban csend lett.
Vasárnap, éjjel fél tizenkettő.
Viktor a konyha közepén állt.
Az asztalon a Pjatyjorocskából hozott szatyrok hevertek, a tűzhelyen valami sistergett, és égett szaga volt.
Felkapta a telefont.
– Anya, segíts.
– Holnap jönnek a vendégek, egyedül nem végzek.
Negyven perccel később megszólalt a csengő.
Az anyja, Ljudmila Fjodorovna és a húga, Katya érkeztek.
Mindketten otthoni ruhában, mindketten táskákkal.
– Teljesen elkényeztetted – morogta az anyja, miközben kinyitotta a hűtőt.
– Miféle háziasszony az, aki még főzni sem tud?
Katya sárgarépát aprított, közben halkan káromkodott.
Viktor az asztalnál ült, a fejét a kezére támasztva.
—
Eljött a születésnap.
Az első vendégek már az előszobában toporogtak, amikor Ljudmila Fjodorovna kipirultan és lihegve kitette az asztalra a felvágottat.
Az Olivier-saláta kissé folyós lett.
Túl sok majonézt tettek bele.
– Elkényeztetted, Vitya – sziszegte Katya, miközben kivette a csirkét a sütőből.
Helyenként megégett.
Körülbelül tizenkét ember gyűlt össze.
Koljka Szentpétervárról körbenézett, majd halkan megkérdezte:
– És Marina hol van?
– Beteg?
– Elment az anyjához – morogta Viktor, és vodkát töltött.
– Na, igyunk a találkozásra.
A koccintás valahogy a levegőben maradt.
Koljka felesége, Szveta megkóstolta a heringet bundában, majd észrevétlenül letette a villáját.
A cékla félig nyersen ropogott a foga alatt.
– Marináé finomabb volt – súgta a férjének.
Viktor mosolygott, ivott, újratöltött.
Este kilencre már nehezen tudta követni a beszélgetés fonalát.
A vendégek összenéztek.
Korábban nem szokott ennyire lerészegedni.
Ljudmila Fjodorovna tíz körül lehuppant a kanapéra.
– Ennyi.
– Én már nem állok fel.
– A mosogatást intézzétek magatok.
Viktor bement a konyhába, és megdermedt.
Tányérhegyek.
Szósz az abroszon.
A padlón egy palackdugó.
Leült a sámlira, és az asztalra könyökölt.
A szobából nevetés hallatszott.
A vendégek nélküle idéztek fel különféle történeteket.
Elővette a telefonját.
Marina nem írt.
Nem is hívott.
—
Kedd.
Marina délelőtt fél tizenegykor ért haza.
Az előszobában egy üres üveg hevert az ajtó mellett, a szobából állott dohány és valami savanyú szag áradt.
A nappaliban valakinek a kabátja feküdt a kanapén, mellette egy hamutartó csikkekkel és poharak.
A konyhában teljes pusztítás fogadta.
Zsíros serpenyő a tűzhelyen.
A mosogatóban edények ételmaradékkal összekeverve.
A padló ragadt.
Viktor nem volt otthon.
A telefonját sem vette fel.
Marina felhívta az anyósát.
– Itt van – mondta halkan Ljudmila Fjodorovna.
– Második napja fekszik.
– Azt mondja, gondolkodnia kell.
– Marin, béküljetek már ki, jó?
– Hadd gondolkodjon – mondta Marina, majd letette.
Körbejárta a lakást, kinyitotta a laptopját, és keresett egy jó értékelésű takarítócéget.
Felhívta őket, megbeszélt mindent.
Egy órával később ketten érkeztek felszereléssel és egyenruhában.
– Itt legalább négyórányi munka van – mondta a vezetőjük, miután körbenézett a konyhában.
– Rendben.
– Kártyát elfogadnak?
Amíg dolgoztak, Marina az erkélyen ült.
A telefonján több nem fogadott hívás gyűlt össze Viktortól.
Látta őket, de nem hívta vissza.
—
Két héttel később.
Marina a konyhában ült a laptopjával, amikor kulcs fordult a zárban.
Viktor lépett be.
Borostásan, gyűrött kabátban, utazótáskával.
– Szia.
– Bejöhetek?
Marina bólintott, és félretette a laptopot.
Viktor bement a szobába, és leült a kanapéra.
– Gondolkodtam ezen a két héten – kezdte.
Elhallgatott.
– Igazad volt.
– Úgy viselkedtem, mint egy hülye.
– A pénzt számolgattam, de arra nem gondoltam, neked mibe kerül mindez.
Marina nézte, nem szakította félbe.
– Mostantól minden másképp lesz – Viktor megdörzsölte a halántékát.
– Anya azt mondta, a rakparti „Jakorban” jól lehet ünnepelni.
– A te születésnapodat ott tartsuk?
– Majd meglátjuk – Marina felállt.
– Kérsz teát?
– Kérek.
Eltelt egy év.
Marina születésnapját a „Jakorban” ünnepelték.
Pincérekkel.
Élőzenével.
Kilátással a folyóra.
Viktor felemelte a poharát.
– Marinára.
– Arra a nőre, aki megtanított nekem egy egyszerű dolgot.
– Az ünnepnek mindenki számára ünnepnek kell lennie.
– Annak is, aki megszervezi.
A vendégek tapsoltak.
Marina elmosolyodott.
Erőlködés nélkül.
Csak úgy.
Attól az estétől kezdve minden ünnepet étteremben tartottak.
Drágább volt, igen.
De legalább nem ment rá egyetlen hétvégéjük sem.
