— Nos, Vitya, hát eljött a hatvan — sóhajtott Tatyjana Szemjonovna, miközben a tükör előtt megigazította ünnepi frizuráját.
— A vendégek elmentek, az edényeket elmostuk…
— Emlékszel, milyen nap van ma?
Viktor Sztyepanovics csendesen felállt a fotelből, és egy kis bordó bársonydobozt szorongatott az öklében.
Ősz hajjal keretezett arcán különös, félénk mosoly játszott.
— Hogy felejthetném el, Tanyusa?
— Szeretett asszonyom hatvanadik születésnapja.
— Negyven év együtt, mintha csak egyetlen nap lett volna.
— És emlékszel, miről beszéltünk fél évvel ezelőtt? — fordult felé Tatyjana hevesen dobogó szívvel.
A szeme csillogott.
— Emlékszel arra az arany nyakláncra gránátkövekkel a központi ékszerüzletben?
— Azt mondtad: „Tanyecska, a jubileumodra igazi királynőhöz méltó ékszert adok neked, megérdemled”…
— Emlékszem, Tanyusa.
— Mindenre emlékszem — válaszolta lágyan Viktor, miközben közelebb lépett hozzá.
— Csukd be a szemed, és nyújtsd ki a tenyered.
Tatyjana engedelmesen behunyta a szemét, a szíve pedig gyorsabban kezdett verni.
„Csak nem megvette? — villant át az agyán.
— Mégis összespórolta rá a pénzt, eltitkolta előlem, de megtartotta az ígéretét!”
Érezte, hogy valami egészen könnyű, szinte súlytalan dolog kerül a tenyerébe.
— Nyisd ki! — mondta Viktor ünnepélyesen.
Tatyjana kinyitotta a szemét, a kezére nézett… és megdermedt.
A bársonybélésben nem aranylánc feküdt ragyogó, sötétvörös kövekkel.
Ehelyett egy apró, durván megmunkált, olcsó, rikító rózsaszín műanyagból készült bross hevert ott, egy esetlen virág formájában.
A műanyag bimbó közepén egy szabálytalan gyöngyházfényű gyöngy állt.
A szobában csengő, süketítő csend lett.
— Ez… mi? — kérdezte Tatyjana halkan, nehezen kipréselve magából a szavakat.
— Neked van, Tanyecska.
— Boldog születésnapot! — mondta ragyogó arccal Viktor.
— Vitya… Te gúnyolódsz rajtam?! — remegett meg a nő hangja a feltörő könnyektől.
— Mi ez a műanyag vacak?!
— Valami aluljáróból száz rubelért?!
— Tanya, nézd meg közelebbről, ne dühöngj!
— Mit nézzek rajta?! — kiáltott fel Tatyjana, és könnyek buggyantak ki a szeméből.
— Ezt a szégyent?!
— Negyven éve élek melletted!
— Hideg katonai helyőrségeken költözködtem veled egyik zugból a másikba!
— Mindig mindenen spóroltam, minden fillért a családi kasszába tettem!
— Eladtam a nagymamámtól kapott arany fülbevalóimat, amikor nem volt elég pénzed szerszámokra!
— Te pedig… te a hatvanadik születésnapomra ezt az olcsó szemetet adod nekem?!
— Tanyecska, hallgass meg, hadd magyarázzam meg… — Viktor tett egy lépést felé, és kinyújtotta a kezét.
— Ne gyere közelebb! — kiáltotta Tatyjana, miközben az ablak felé hátrált.
— Szégyen!
— Valya férje gyémánt ékszerszettet adott neki a jubileumára, Lyusának pedig Kolya maldív-szigeteki utazást vett!
— Az enyém meg… arany nyakláncot ígért, és egy filléres csecsebecsét hozott!
— Egyszerűen sajnáltad rám a pénzt!
— Egész életedben sajnáltad!
— Ha csak a pénzről lenne szó, Tanya! — kiáltotta Viktor hangosan és kétségbeesetten.
— Akkor miről?!
— A tiszteletről?!
— Hol van az a tiszteleted?!
— Fütyülsz rám!
— Tessék, vidd vissza a drága ajándékodat!
Tatyjana teljes erejéből a félig nyitott ablak felé hajította a dobozt.
A bársonytok felvillant a sötétben, majd eltűnt valahol a földszinti előkert bokrai között.
Viktor elsápadt.
Nem kiabált vissza.
Csak leengedte a kezét, és szomorú, végtelenül fáradt tekintettel nézett a feleségére.
— Tudod, Tanya… pedig fél évig vadásztam erre a műanyagra.
— Minden bolhapiacot és magángyűjtőt végigjártam.
— Mire vadásztál?!
— Egy fröccsöntőüzem hulladékára?! — zokogott Tatyjana, miközben letörölte az elkenődött szempillafestéket az arcáról.
— Emlékszel 1986 májusára? — kérdezte Viktor halkan, mintha keresztülnézett volna rajta.
— A régi Gorkij parkra.
— Szakadt az eső, dörgött az ég, mi pedig egyetlen lyukas esernyő alatt álltunk a bezárt fagylaltos pavilon mellett…
Tatyjana egy pillanatra megdermedt, és abbahagyta a könnyei törölgetését.
— Akkor pontosan negyven kopejka volt a kifakult farmerem zsebében — folytatta Viktor.
— Nem volt elég sem kávézóra, sem rendes virágra.
— A park bejáratánál pedig egy vak, idős rokkant férfi állt, és saját készítésű műanyag brossokat árult.
— Az utolsó kopejkámig mindent odaadtam neki ezért a rózsaszín virágért.
— Odaadtam neked, és a félelemtől dadogtam…
— „Fogadd el, Tanyecska, ezt neked hoztam…” — ismételte Tatyjana akaratlanul, suttogva a távoli fiatalság szavait.
— Igen — mosolyodott el keserűen Viktor.
— Te pedig feltűzted azt az olcsó kis csecsebecsét az egyetlen kartonruhádra, megöleltél, és azt mondtad: „Vitya, ez életem legdrágább és legszebb ékszere. Soha nem fogom elfelejteni.”
— Emlékszel?
Tatyjana lassan leült a székre.
Elakadt a lélegzete.
— Emlékszem… — suttogta.
— De hiszen elveszett…
— A kilencvenes években, amikor költöztünk…
— Elveszett — bólintott Viktor.
— Én pedig találtam egy ékszerészt és egy 3D-modellezőt.
— A régi fényképeim és rajzaim alapján újraalkottuk pontosan ugyanazt a brosst.
— Tökéletes másolatot.
— Még a szirom legapróbb repedését is.
— De te még azt sem hagytad, hogy végigmondjam, Tanya…
— Még csak meg sem forgattad a kezedben.
Viktor megfordult, szó nélkül kiment a lakásból, és lement az udvarra.
Tatyjana mozdulatlanul ült, kezét a szájára szorítva.
A mellkasában minden felfordult a szégyen égető, maró fájdalmától.
Öt perccel később a bejárati ajtó ismét halkan megnyikordult.
Viktor belépett a szobába.
A nadrágja alja nedves volt a harmattól, a kezében pedig a bokrok között megtalált dobozt tartotta.
Odament az asztalhoz, gondosan letörölte a tokot egy zsebkendővel, és kivette belőle a műanyag brosst.
— Nézd — mondta halkan.
Viktor az ujjai közé fogta a virágot, és megnyomott egy alig látható, rejtett tüskét a műanyag burkolat hátoldalán.
A rózsaszín műanyag felső része egy apró zsanéron lágyan felnyílt, akár egy régi medalion fedele.
Az olcsó műanyag keret belsejében, egy hófehér platinából készült mély foglalatban hatalmas, búzavirágkék zafír lobbant fel hihetetlen, szinte őrült ragyogással, körülötte pedig a legtisztább gyémántok szórták a fényt.
A kő olyan erősen izzott a csillár fényében, hogy ragyogó kék fényfoltok táncoltak a szoba falain.
— Az ékszerész három hónapig dolgozott ezen a titkos szerkezeten — mondta Viktor, miközben megdermedt feleségét nézte.
— Odabent egy rendkívül ritka kasmíri zafír van.
— Háromszor annyit ér, mint az a nyaklánc az üzletben, Tanya.
— Azt akartam, hogy kívülről a fiatalságunk legyen…
— A tiszta szerelmünk, amikor szegények voltunk, mégis tökéletesen boldogok.
— Belül pedig a hálám mindazért a negyven évért, amit mellettem töltöttél.
Tatyjana a ragyogó kőre nézett, aztán a kopott műanyag házra, majd férje kedves, ismerős szemébe.
— Vitya… — lehelte, majd hangosan, zokogva sírni kezdett, akár egy kislány.
Odafutott hozzá, átölelte a nyakát, és arcát a harmattól nedves kabátjába fúrta.
— Vityenka, bocsáss meg nekem!
— Bocsáss meg ennek az öreg, ostoba bolondnak! — suttogta könnyek között, miközben férje ősz arcát csókolgatta.
— Bocsáss meg nekem, drágám!
— Ugyan már, Tanyusa, elég, elég — Viktor gyengéden simogatta a hátát, és mosolygott.
— Vegyük fel.
— Nagyon jól áll neked ez a rózsaszín.
— Pont úgy, mint negyven évvel ezelőtt.
